27 helyszín, 4657 kilométer, 19 nap

Írta: Mészáros Krisztina Dátum: Kategória: Uncategorised

A címben megadott statisztikai adatok valóságosak, és az elmúlt két hónapom összefoglalója. Ezeknél a számoknál azonban jóval fontosabb, mit éltem át ennyi kilométeren, kikkel találkoztam és mit kaptam az úttól.

 

Ma már úgy látom a Szerető fegyelmezés előadások körútját, hogy szinte egy nagy útból állt az egész. Mintha összeolvasnának a napok, és az elejétől a végéig lineálisan haladtam volna valami felé, valaki felé. Hogy miért érzem így? Mert jelentem megérkeztem a célba.

A vállalásomat teljesítettem és nagyon büszke vagyok magamra és a családomra, hogy ezt a feladatot együtt, kéz a kézben összehoztuk.

Lényegében minden helyszínről legalább egy egy mondatot szeretnék írni, mert kell, mert mindenhol kaptam olyan megfizethetetlen tanítást, jelzést, mosolyt, amelynek hála a saját célom kipipálásával nem ürességet, hanem elszántságot érzek.

De kezdjük az elején!

Szeptemberben érkezett a hívás, amelyben a Cseperedő program fő koordinátorával közreműködésben egyeztünk meg. Maga  a Cseperedő két részre osztható, hiszen a Ringató foglalkozások babás-mamás közös zenés-verses fejlesztőprogramok, míg a Szülők iskolája már a felnőtteket megcélzó előadásokat biztosít. A foglalkozásokat helyi, vagy a közelben élő óvónők, pedagógusok, aktív nők szervezik, sok sok helyszínen jelen vannak és közösséget építenek, kovácsolnak össze magyar lakta szlovákiai városokban, falvakban. Csodálatos már maga a kezdeményezés is, Berky Angelika, a szíve lelke ennek az egésznek, maga is csoportvezető, hihetetlen ügyesen megtalálta azokat, akiknek szívügye az ilyen, sokszor igényes tevékenység.

Október elején indultam először útnak, és azok az első helyszínek nagyon élénket belém vésődtek, mert az, hogy a megszokott útvonalakon kívül is van célállomásom már maga egy kihívás. Tudni kell, imádok vezetni, nekem már az is relax. Hirtelen bele tudtam merülni a tájakba, láttam az egyedül hajbókoló fákat Ipolyság felé, kődben úszó határokba merültem, egy varáézsvilág elevenedett meg előttem.

Rimaszombatba menet birkákat láttam legelni az út szélén, Losoncra pedig olyan színeket fedeztem fel a helyek és dombok erdein, az autópályán átszelve, amelyekről nem is tudtam hogy léteznek. 

Láttam romokat, ahogy viskókat is. Felvidék utait szántva a legjobb és legrosszabb útszakaszokat is megkülönböztettem. Éreztem a nagyszombati kerület tábla megpillantásánál, hogy már mindjárt otthon vagyok és a gútai benzinkútnál, hogy felismernek az ott dolgozók.

Voltam a két hónap alatt beteg, előadtam torokgyulladással Galántán és otthon kellett hagynom betegen a kislányom, amikor Szalkán vártak.

Minden előadás után siettem haza, és olyankor, főleg a sötétben, lelkiismeretfurdallás környékezett meg, amiért a gyerekek nélkül vagyok.

Anyaként a majdnem hét évem alatt, még nem volt ennyire intenzív és kötött kötelezettségem, amihez tartani szerettem volna magam.  Aminél akkor is indulni kellett, ha még nehéz is volt, vagy szomorú. Mert nem volt egyszerű a csodálatos nagyszülőknél hagyni a kicsit, aki bár elfogadta a távozásom és nagyon szeretett a mamával és papával lenni, de hirtelen olyan csöppnek tűnt. Sokszor ültem be az autóba könnyeket visszanyelve, hogy most ez van, most ide kell koncentrálnom, mert ez is én vagyok. 

Ez lendített tovább, azokon a holtpontokon is, amikor esténként fél kilenckor láttam a NagyKislányomat reggel óta először, és már nagyon hiányzott a nyafogás, vagy az összebújás. Ő rajzokkal várt, és csodálatra méltóan, egyszer sem kérte számon, hogy miért nem vagyok, hova megyek és miért vállaltam.