Miért nem válnak a nők?

 Az rendben is van, ha minden fiatal lány úgy képzeli el a szerelmet, hogy jön, mindent elsöpör,holtomiglan,  holtodiglan és életünk végéig teljes megértésben, boldogságban, na és persze igazi szenvedélyes     szerelemben élünk szívünk választottjával. 

 

Maradjon is meg bennünk  a szerelemről  kialakult kép ilyen  tisztának és naívnak, mert ehhez  ez is kell, ahogy a hit is abban, hogy talán majd    pont mi leszünk azok, akik ezt  így ebben a formában meg is tudjuk valósítani. A gond ott kezdődik,  amikor az ember lánya ráébred, hogy ő sem kivétel. A szerelem megváltozik, megkopik, ... elmúlik.    S aki azt hiszi, hogy ezzel az életének is vége, annak, a második, a harmadik és a sokadik kísérlete is így fog végződni. Csalódásként.

A szerencsésebbek az évek múlásával megértik, hogy a szerelem az a bizonyos szilárd alap, amelyre egy akár életünk végéig is tartó kapcsolatot tudunk építeni. Egy olyat, amelyben a szenvedélyt fokozatosan a szeretet veszi át. Az a fajta, amely tisztelettel, megértéssel társul. Ez az igazi áldás. Olyan társra lelni, akivel boldogan tudunk az egykor megélt közös érzésekre és élményekre visszagondolva egy másfajta, de  ugyanolyan boldog folytatást teremteni.

 Milyen az igazi társ?

A társ az egész egyik fele. Az, aki kiegészít minket, aki mellettünk áll. Cinkosunk, barátunk, lelkitársunk. Ha a Föld vagyunk, van, hogy ő az életet adó Napunk, máskor pedig Holdunkként kering körülöttünk hűségesen.  Nincs köztünk jobb, több, fontosabb. Ilyenek, mint amilyenek vagyunk, csak együtt, egymást támogatva, megértve, buzdítva, szeretve lehetünk.

Ha mindez még sem így alakul

Vannak azonban olyanok, akiknek ez az ideális kapcsolat  nem adatik meg, de valamiért mégsem mernek, tudnak kilépni egy olyan házasságból, amelynek az egyetlen helyes végkifejlete a válás lenne.

Sajnos két, valamikor egymást szerető ember viszonya negatív irányba is változhat. Van, hogy a házastársak csupán elhidegülnek egymástól, az életük más irányba fejlődik, az útjuk már nem közös. Sok házasságban azonban olyan változások adnak okot a válásra, mint a hűtlenség, az erőszak, legyen az annak fizikai, vagy sok esetben lelki formája.

Miért nem válnak a nők?

A házasságok fele válással végződik, s bár sokkal gyakrabban adják be a válási keresetet éppen a hölgyek, mégis az ő alibitáruk a lényegesen gazdagabb.

Önbizalomgyilkos kapcsolatok

Ennek egyik oka az, hogy a már említett lelki terror, elnyomás a zátonyra futott kapcsolatok nagy többségében jelen van.  Egy elnyomó társ a nő életének minden területén képes az önbizalmát aláásni. Kezdődik ez általában  a gyerekvállalás és az anyasági szabadság anyagilag kiszolgáltatott időszakában, mikor is az addig megszokott egyenlő szerepek, feladatok elcsúsznak. A nő anyagilag alárendendelt helyzetbe kerül, függ a másiktól. Ez a változás kisebbrendűségi érzést válthat ki benne, s amennyiben a házastársa ezt a lelki elgyengülést saját egójának, dominanciájának erősítésére  használja fel, az erőviszonyok visszafordíthatatlanul eltolódnak. Az önbizalomgyilkos kapcsolat  az ember életének minden területére képes romboló hatással lenni. Elpusztítja önbecsülését, nőiességét, de sok esetben még a szakmai életére is rányomja a bélyegét. Az elnyomott nő nem tartja magát elég fontosnak, okosnak, tehetségesnek ahhoz, hogy újabb és nagyobb feladatokat vállaljon, több pénzt keressen. Nem hiszi hogy több fizetés járna a munkájáért, nem látja objektívan saját maga  értékét. Ebből a jelenségből elsősorban a férfi munkavállalók profitálnak, talán ez is az oka annak, hogy az ő kereseteik azonos pozíciókban is jelentősen magasabbak, mint a hasonló munkakörben dolgozó női kollégáiké.

Exisztenciális félelem

A felsoroltaktól egyenes út vezet az exisztenciális félelemig. A nők nagy része  úgy gondolja, egyedül nem képes egy háztartást fenntartani, bebiztosítani a család számára szükséges anyagi keretet, ellátni az összes teendőt, immár egyedül. A statisztikák úgy mutatják, hogy a nők ez esetben alulértékelik magukat és valójában sokkal jobban megbirkóznak minden rájuk háruló új feladattal, mintsem azt gondolták volna.

Nagyon gyakori indoka a nem válásnak viszont a kényelem, legyen az a feladatokkal kapcsolatos, vagy akár anyagi. Sokan inkább megbékélnek egy megalázó kapcsolattal, de nem hajlandóak elveszíteni azt az életvitelt, színvonalat,  amely számukra a negatív érzelmek mellett mégis megadatik.

Félelem az egyedülléttől

Az ember társas lény. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy rossz házasságban azért kell kitartania,  mert egyedül élni csakis  rosszabb lehet. A társfüggő ember sok esetben csupán akkor mer kilépni a házasságból, ha új partnert talál.

Kinek fogok én még kelleni?

Azt gondoljuk, hogy a válás egy stigma, egy bélyeg. Ha belesütik a húsunkba, soha többé nem fogunk annyit érni, mint előtte. Mára  a párkeresők nagy része már szintén elvált ember. Mozaik, pachwork családok alakulnak ki és ez a családforma is elfogadott  és gyakori a társadalomban.

Mind egyforma!

„Egyik sem különb a másiknál! Minden férfi egyforma!“  Nagy hiba, ha ilyen kijelentések mögé rejtjük gyávaságunkat. A jó házasság igen is két egyenrangú, egymást szerető és persze tisztelő ember szövettsége. 

Amikor féltjük azt a bizonyos családképet

A boldogító igent kimondva bizony amellett is elkötelezzük magunkat,   hogy jóban, rosszban egyaránt ki kell tartanunk  egymás mellett. „Nem azért mentem férjhez, hogy elváljak. Mindenkinek lenne oka a válásra“. Mindkét kijelentés igaz. A házasság feltételezi az életfogytig tartó kapcsolatra és boldogságra ítéltetést, de fel kell ismerni, ha ez már csupán egy üres kapaszkodó. Sok nő félti a benne kialakult ideális családképet és nem hajlandó beismerni, hogy a házassága nem funkcionális, sok esetben romboló. Ősi ösztönünk az, hogy a családot egyben akarjuk tartani, s mikor mégis szembesülünk azzal, hogy ahhoz két felnőtt ember közös munkája szükséges, összeomlunk.

„Ha én most elválok, mi már soha többé nem leszünk család“

Majd ha a gyerekek nagyobbak lesznek!

Senki sem vonja kétségbe, hogy a gyermek számára az ideális közeg és létforma a család. Így volt ez ezer évvel ezelőtt és hinni kell benne, hogy így lesz ezer év múlva is. Az viszont egyáltalán nem mindegy, milyen családban nő fel a gyermek. „Majd elválok, ha a gyerekek felnőnek! A gyereknek család kell! Majd akkor leszek boldog, ha a gyerekek kirepülnek!“ Ezeket a kijelentéseket valószínűleg mindenki hallotta már valamelyik ismerősétől és sokan hiszik, hogy a család egybentartása a legfontosabb feladatuk nőként. A válás kétségkívül nagy trauma egy gyermek számára. Sokan azonban nem gondolnak bele abba, hogy a  látszatházasság és az arra alapuló család képének fentartása sokkal rombolóbb lehet gyermekeik számára, mint maga a válás. Az ilyen családban felnövő gyermeknek torz képe alakul ki arról, milyen is egy kapcsolat. Azt fogja normálisnak tartani, hogy egy pofon nem pofon, az asszonynak otthon van a helye, vagy szülei kihűlt kapcsolatát látva úgy értelmezi, hogy a házasságban teljesen normális az, ha a két fél nem táplál egymás iránt semmilyen érzelmeket sem. Vajon hogy fog viselkedni a saját házasságában ilyen példát látva? Nagy eséllyel ugyanígy.

Amikor a válás a jó megoldás

A válás nem feltétlenül  jelenti a véget.  A gyermektől  nem vesz el apát, sem anyát. Mindkét szülő feladata ugyanolyan fontos marad akkor is, amikor már nem egyszerre és hagyományos formában vannak jelen gyermekeik mindennapjaiban.  A fontos az, hogy beismerjük, ha ez az elsőre negatív töltettel bíró döntés csakis jobb irányba befolyásolhatja saját magunk és gyermekeink életét és akár egy új kezdetet is jelenthet számunkra. Ne feledjük, a megbecsülés, az elfogadás, a szeretet és a tisztelet minden embernek kijárnak. Ragaszkodnunk kell hozzájuk státuszunktól, életszakaszunktól és nemünktől függetlenül.