Kisfiú anyukája leszek!

Azt mondta nekem valaki, hogy a várandóság alatt az édesanya megéli az összes félelmét elkerülhetetlenül!

Ki gondolta volna, hogy a második gyermek másik anyává alakít! S ha egy pillanatra gondoltam is erre, szerettem volna erről értesítést kapni, talán egy levelet a facebookos postaládámba, efféle üzenettel: " Kedves Anyuka, értesítem holnaptól elvesszük az életkedvét, a humorát, az egyensúlyi állapotát, de helyette kap farkaséhséget érdektelenséggel és fáradtságot. Ne ijedjen meg, ez csak a 14. hétig tart, aztán lassan el tudja majd viselni a kedvesét és a családját is, sőt néha tud kreatívan gondolkodni! Üdvözlettel: a méhe és a tomboló hormonjai"

 

Ez a levél nem jött meg, sajnos. Viszont éreztem, hogy a dühöm mögött nem teljesen én vagyok. Azt is gondoltam, hogy majd ez is elmúlik, de nem tudtam hogyan viselkedjek "normálisan"! Mert hogy állapotosan, amikor a hormonok a kisbaba fejlődésén dolgoznak, kire vagy mire foghatom és ki tehető felelőssé? Én? 

Senkit sem szerettem volna megbántani,s tudatosult bennem, hogy legalább néhányan még szóba kellene hogy álljanak velem a nehéz hetek ellenére is, így igyekeztem minden erőmmel túlélni az első trimeszter hullámvasútját.

Az ötödik hónap kellős közepén végre újra teljesen ön-azonos vagyok: visszatért a kreativitásom, a gyomromon és az ágyamon kívül is érdekelnek dolgok. Jelentem átvészeltük ezt is. Így ma írok, mert már kell, mert ez a blog( az eredeti szöveg a blogomon jelent meg) az enyém, ahogy minden megélt mozzanata az életemnek...

Az első három hónap feladta a leckét: a kisfiam előhozta azokat a lelki konfliktusokat, amelyeket szerettem volna örökre megsemmisíteni, akár feldolgozatlanul...csak tűnjenek el...mert fájnak...mert égetnek, s mert már úgy megszoktam velük az életet, hogy hiányoznának!

Nem értettem teljesen miért jönnek olyan erőteljesen elő a férfiakkal szembeni csalódásaim, főképp akkor tudatosult ez az ellenállás bennem, amikor megtudtam kisfiút hordozok a szívem alatt.

"Én...Kisfiú....meg én...és egy ....áááááá!"

Körülbelül ez a monológus visszhangzott bennem. Hirtelen súlya lett a mondatnak, amire addig legyintettem, miszerint kislányt vagy kisfiút szeretnék-e...! Mert valahogy biztosan éreztük az elejétől, hogy kisfiú, na de azért a tudatomba ezt nem igazán engedtem be, csak miután az orvos igazolta.

Aztán jöttek a következő dillemmák! Hát hogy ezzel most mit kezdjek, hogy legyen jó anyja egy autókat tologató, majd női szíveket darabokra szedő és női szívektől darabokra tört Férfinak?!

 Egész eddigi életemben a férfiakkal való kapcsolatomat oldottam, (hol jobban- hol rosszabbul) nos egyszer csak nesze nekem, kapok egyet, akit a részemmé válik, örökre! MOST IS NAGYOT RÚG BELÉM, MIKÖZBEN ÍROM EME SOROKAT!

De komolyan! Miként taníthatom meg őt arra, hogy elfogadja a Nőt, hogy tisztelje és becsülje a valódi értéteket s mellette megőrizze a férfiasságát, sőt emellett azonosulni tudjon a családjával, akár a Mert nőnek lenni jó eszmével...? Féltem.

Egy szó mint száz: Csengénél tudtam mi a dolgom, a Kisfiamnál nem vagyok benne biztos.

De csak néhány napja tudatosítom, hogy nem is kell ezt most tudnom, nem kell előre felkészülni, mert annyira meghatározza majd kapcsolatunkat a személyisége,  a temperamentuma, hogy előre úgy sem látható mi az életfeladatom vele. Tehát eddig is úgy éltem és ezután is úgy fogok, hogy a lehető legéberebben megpróbálom kihozni magamból egy adott helyzetben a legjobbat!

Azt hiszem épp ezért jön most, mert dolgunk van egymással, nem kicsi sok.

Egy férfiért sem küzdöttem meg ennyire, mint érte fogok, és ahogy teszem ezt most is, csak nem a vajúdás fizikai fájdalmával küzdve.

Hát az áldott állapot most attól is aktuális, mert a változások, amelyeket mindeddig nem mertem bevállalni, türelmetlenül kérik a figyelmem.

Mert a lelkemben megszületett a kisfiunk, testet öltve fejlődik napról napra bennem, és tanítja az anyját!

Áldott ez az állapot, mert újra megélhetem ennek a csodának a mozzanatait.

Eltűnt most belőlem a félelem, látom az utat hozzá, az apukájához és rajtuk keresztül az én apámhoz is. 

Mert ugye minden erről szól: önismeretről, akár a szüleinken és gyermekeinken keresztül.