Spenót
- Egyétek meg szépen a spenótot, -mondom a gyerekeknek, mikor hármasban leülünk vacsorázni. Az asztalon elegáns fehér terítő, egy csokor virág, szűrt víz a poharakban.
- Majd ha apa is hazaér, - vágja rá duzzogva a nagyobbik lányom. Szemmel láthatóan nem tetszik neki a ma esti kínálat.
Ránézek a kisebbikre, ő is bólogat és annyit fűz hozzá: Igen, majd akkor!
- Egyetek csak szépen, vacsora után kaptok még egy kis kölespudingot is. Jó étvágyat kívánok! - szólok rájuk újra, majd felállok az asztaltól, a mosdóba megyek és a férjemet tárcsázom.
Hosszan kicseng, de nem veszi fel. Újra hívom, kinyomja. Az utóbbi időben nem ez az első kihagyott vacsorája. Érzem és tudom, hogy baj van, semmi se a régi már, de úrinő nem veszekszik, nem kérdez a férjétől olyat, hogy ki az a kurva, csak annyit ír: kihűlik a spenót, kérlek igyekezz haza. Leteszem a telefont, némán a földre rogyok. Darabjaira hullik a párolt lazac, brokkoli, édesburgonya, gondosan tálalt, meghitt családi vacsorák illúziója a fejemben. Újra hat éves vagyok, anyám valamelyik sötét lebujban keresi apámat. Apám dzsekijének gallérján alkohol és romlott nők szaga. A tányéromon sokszor újramelegített maradék. Ma is elmaradt a jó étvágyat kívánok. Sötét van, félek, egyedül vagyok.
Csend, nyugalom, elszigeteltség, félelem, bizonytalanság, elégedetlenség, düh, elfogadás és egyéb érzelmi kavalkádok sorozatát hozta számomra a 2020-as év, amely az átváltozások éve volt. Legalábbis számomra az eddigi legintenzívebb belső önmegismerésem szempontjából, de úgy gondolom, az emberiség nagyrészének is szerte a világon.
Múlt héttől otthon végzem a szerkesztői munkám, a hanganyagokat is otthon rögzítem, amelyek aztán a Pátria rádió Krónika címet viselő hírösszefoglalójában hallgatható meg. A kollégáim nagy része is home officeban alkot, mindenki igyekszik a lehető legtöbbet kivenni a szerkesztőségi munkából, összetartunk. Működünk így is, úgy érzem, kitűnően. Na de milyen két gyerek mellett az otthoni munka tempója, igényessége? Leírom a ma reggelt, amolyan élénk példának!
Néhány gondolat egy háromgyemekes anyukától.
Szeretem a tavaszt. Mindenestül. Szeretem, ahogy a természet ébredezik, újjászületik. A fákon megjelenő rügyek, a földből kibújó növények, a madarak vidám csicsergése, a napsütés, mind-mind azt a reményteli üzenetet közvetítik, hogy a télnek vége, kezdődik valami új, jobb. A kis széncinke is ezt énekli folyton a kertünkben, gondtalanul, fittyet hányva az egész világot átjáró, minden otthonba befészkelődött új érzésre, megtapasztalásra: a bizonytalanságra.