Szia Anyu,

vagy még valahol, ott bent, abban a szomorú szempárban? Létezik még az anyukám temperamentumán kívül más, Benned? Gondolsz még arra, hogy milyen nehéz volt az anyánknak lenni és vajon eszedbe jut, hogy nekünk, milyen sokszor volt keserves a gyerekeidként felnőni? Tán még felkavarodik néhány foszlány a szépből, az egyszerű örömeinkből, a second hand boltok felfedezéseiből, az unokák édességraktárainak feltöltéséből, a sikerekből és a közös bukásainkból is. Még tudtad néhány hónapja, hogy a kedvenc győri üzlet évekkel ezelőtt bezárt, eltűnt a semmibe, pedig ott, micsoda kincsekre leltünk. Emlegettük. Anyu, mi most is nagyon szeretünk, leginkább az emlékedet, de a mostani elveszettségedben is meglátjuk a sebezhetőt, és próbáljuk tisztelni, elfogadni a korlátaid. Nem emlékeztem erre a fotóra, most olyan szépnek látlak rajta, májusban készült, négy éve, már tudtuk gyógyíthatatlan beteg vagy, épp a Dunánál voltunk.

Azt hiszem a tavaszi szünet kifejezés szinte egyik családban sem állná meg a helyét, ha egy hét betegséggel, lábadozással töltött napokat írná le. Szünet csak a sulitól volt, tavasznak csak a hírét hallottunk, a pihenésnek az ígéretét sem, legalábbis anya nem.  Hivatalosan is átvészeltük az idei év első, a szezon utolsó nagy cseppfertőzéses hullámát, C-vitamin tartalékaink az egekben, a patikában fél fizetés elköltve, hét éjszaka kialvatlanságát igazoló szem körüli karikkák jelen.

Hurrá, itt a tavasz!

Hogy lehet bírni a háromgyermekes családi életet, úgy, hogy mellette az ember megmarad alkotó embernek és részmunkaidőben dolgozó nőnek?

- Egyétek meg szépen a spenótot, -mondom a gyerekeknek, mikor hármasban leülünk vacsorázni. Az asztalon elegáns fehér terítő,  egy csokor virág, szűrt víz a poharakban.

- Majd ha apa is hazaér, - vágja rá duzzogva a nagyobbik lányom. Szemmel láthatóan nem tetszik neki a ma esti kínálat.

Ránézek a kisebbikre, ő is bólogat és annyit fűz hozzá: Igen, majd akkor!

- Egyetek csak szépen, vacsora után kaptok még egy kis kölespudingot is. Jó étvágyat kívánok!  - szólok rájuk újra, majd felállok az asztaltól, a mosdóba megyek és a férjemet tárcsázom.

Hosszan kicseng, de nem veszi fel. Újra hívom, kinyomja. Az utóbbi időben nem ez az első kihagyott vacsorája. Érzem és tudom, hogy baj van, semmi se a régi már, de úrinő nem veszekszik, nem kérdez a férjétől olyat, hogy ki az a kurva, csak annyit ír: kihűlik a spenót, kérlek igyekezz haza. Leteszem a telefont, némán a földre rogyok. Darabjaira hullik a párolt lazac, brokkoli, édesburgonya, gondosan tálalt, meghitt családi vacsorák illúziója a fejemben. Újra hat éves vagyok, anyám valamelyik sötét lebujban keresi apámat. Apám dzsekijének gallérján alkohol és romlott nők szaga. A tányéromon sokszor újramelegített maradék. Ma is elmaradt a jó étvágyat kívánok. Sötét van, félek, egyedül vagyok.

Csend, nyugalom, elszigeteltség, félelem, bizonytalanság, elégedetlenség, düh, elfogadás és egyéb érzelmi kavalkádok sorozatát hozta számomra a 2020-as év, amely az átváltozások éve volt. Legalábbis számomra az eddigi legintenzívebb belső önmegismerésem szempontjából, de úgy gondolom, az emberiség nagyrészének is szerte a világon.