Hogy bírod ezt?

Hogy lehet bírni a háromgyermekes családi életet, úgy, hogy mellette az ember megmarad alkotó embernek és részmunkaidőben dolgozó nőnek?

A kislányom hortyog, mert újra náthás, így a másik oldalamra fekszem, hogy miután így a hátamról leesik a kis tappancsa, oda tudjak hajolni, hogy felmérjem, valóban képzelődöm, vagy újra beteg lesz.

Nem rémálom, tényleg náthás, egyre többször sír fel. Szívszaggató, amikor el kell mennem dolgozni, mert most nagyon kellenék, nyűgös, érzékeny, semmiképp sem akar máshoz, mással lenni, anya személyes jelenléte kell. Az éjjel lepörgetem magamban mi vár rám a következő napokban, már azt is tudom, muszáj leszek bemennem dolgozni. Apával lesz, talán azt elnézi majd nekem a legkisebb.

Nyomnak a felnőttlét kihívásai: a terápiás időpontokat gondos logisztikai munka előzi meg. Elsősorban arra kell ügyelnem, hogy az irodám csak három napot az enyém, a többi nap a kolléganő dolgozik ott. Ebben a három napban is figyelnem kell mikor van otthon a férjem, mert ő tud vigyázni az egyévesünkre. Aztán meg kell tudnom az ügyfél mikor tudna jönni, hozzá is alkalmazkodni. Közben heti háromszor a fiamat fejlesztő tornára is vinnem kell, azt is be kell számolni a tervezésbe. Nem szívesen hárítom ezt a feladatot másra, a gyerkőcökkel annyit foglalkozom, amennyit bírok.

Ennek ellenére, ha van időpontom, az aranyszabály, hogy nem mondom le, a szakma is megköveteli ezt a megbízhatóságot.

A síró, akár nyűgös baba mellől (be kell vallanom), néha mégis áldás lelépni, nem mintha nyaralni, vagy kikapcsolódni rohannék, dolgozni megyek. A munkám ad erőt a mindennapokhoz, ott ugyanis más minőségben kell tudatosan jelen lennem, ami flow élménnyel jár. Ha valaki megkérdezi, hogy bírom, talán erre foghatom, ez ad lendületet, abba az Énbe kapaszkodom, aki ott az irodában nem morzsolja szét magát, hanem egy fókuszban marad.

Ez a szétmorzsolódás a legnehezebb számomra a háztartás vezetésében és a gyereknevelésben is. A folyamatos, önmagamat meghaladó teljesítmény látszólagos eredménytelensége, vagy csak minimális pozitív visszacsatolások, bennem erősítik, hogy feleslegesen küzdök. Hiábavalónak érzem a folyamatos rohanást, mert legbelül azt is érzem, most kellene nagyobb nyugalomban kiélvezni ezt. Ezt az egészet, amit magam köré teremtettem. Kicsi gyermekeket, egy tökéletlen férjet és ebbe engem, a tökéletlen anyát.

Most harmadszor élek meg a kisgyermek melleti anyaságot. Mostanra úgy tudom alárendelni magam a kicsi igényeinek, hogy abban mérhetetlen örömömet lelem, nincs bennem önsajnálat akkor sem, ha nehéz, és amikor mégis, akkor felállok és átgondolom, mivel is van az elakadás. Mert nem az önfeladás, a kicsi igénye teher, hanem mindaz, amit magamtól megtagadok. A figyelem, önmagamra, főleg olyankor, amikor magam is érzelmi hiányokkal küzdök, amikor keveset kapok. Mert nincs időm.

Ezzel vívom a csatát, és ebben a jelmondatom az, hogy csak idő kell. Most nem marad tér esti borozgatásokkal a barátokkal, vagy színházi látogatásokra, de majd erre is lesz, újra. Helyette két pici kar tanulja körbefonni a nyakam, és a nagyobb kacag velem, amikor activitit játszunk. Minden nap, amikor puszit kapok, megértem, ők is én vagyok.

Visszatérve az első kérdésre, hogy bírom. Csilla barátnőmmel összefutottunk, mert hónapok óta nem tudtunk leülni beszélgetni, így az utcán kísért engem a kocsiig. Akkor, miután elmondtam micsoda rohanásban élek, és ő is, azt mondta, talán épp ezt kellene megtanulnunk élvezni, ez az értelme ennek a korszaknak.

S ha jobban belegondolok, tényleg ez lehet a kulcs. Abban, amit jelent egy nagycsaládos lét, megtalálni a helyünket.