Egy nagycsaládos anya naplója
Azt hiszem a tavaszi szünet kifejezés szinte egyik családban sem állná meg a helyét, ha egy hét betegséggel, lábadozással töltött napokat írná le. Szünet csak a sulitól volt, tavasznak csak a hírét hallottunk, a pihenésnek az ígéretét sem, legalábbis anya nem. Hivatalosan is átvészeltük az idei év első, a szezon utolsó nagy cseppfertőzéses hullámát, C-vitamin tartalékaink az egekben, a patikában fél fizetés elköltve, hét éjszaka kialvatlanságát igazoló szem körüli karikkák jelen.
Hurrá, itt a tavasz!
Még épp csak elfogyott a születésnapi torta a hűtőből, amikor a középső, aki február elején kerek nyolc éves lett, egy budapesti kirándulást is bezsebelt a jeles nap ajándékaként. Ezt a napot igen napnak is nevezhetjük, amikor a gyerekek vágyait igyekszünk megvalósítani és rájuk koncentrálunk. Mondjuk ez nem egy egyszerű feladat, hogy csak egy gyerek kapjon teljes figyelmet, ha van egy kistesó, aki teljesen kisajátítja az anyját és egy nagytesó, aki épp kamasz, és szerinte végtelenül ciki a szülinapos minden pillanatban. Vagyis a három imádott gyerekem egy helyen, egy időben eléggé toxikus kombó. Magyarul: elviselhetetlenek. Minimum két felnőtt idegrendszerét zabálják fel, de talán még három is azt érezné egy ilyen nap után, hogy jobb lenne beugrani egy cápás medencébe, mintsem tovább menni a közös napon.
Tehát izgalmas kihívásra készültünk. Ábellal gondosan átgondoltuk mit is szeretne, milyen megélésekre vágyik az ő nagy napján, hova vigyük, mit együnk. Így alakult, hogy a nagylány otthon, a korban közelebb álló unokatesó meg eljött velünk Budapestre.
Napsütéses téli időjárás adott, nyugis, gond nélküli odaút is, az első állomás a Tropikárium volt. Tíz éve voltam utoljára, és akkor tudom, végtelenül kiábrándítónak találtam. Most a környezet rendben volt, tíz éve gázoltunk a szemétrétegen keresztül a bejáratig, most viszont más miatt alakult ki bennem az az érzés, hogy ide sem jövünk többször. Egyszerűen a leggyakoribb probléma: túlzsúfolt, kiélvezhetetlen a hely, főleg vasárnap. Megállni, nézelődni szinte sehol sem tudtunk, ugyanis a tömeg nem engedte, hogy bármihez si odaférjünk, egyedül azok az akváriumok voltak kicsit szabadabban hozzáférhetők, ahol kis halak úszkáltak. Azt meg a sógornőméknél is leshessük díjmentesen, szóval kevésbé tartottuk élménynek. Akkor adtam fel az utolsó reményt, amikor a valószínűleg kétségbeesett zebracápa folyamatos körözését néztük, mondtam is a férjemnek, ha lehetne egy cápán látni a depressziót, akkor tuti ez az állat az, hogyan is lehet ekkora helyen élni, ilyen csodálatosan szép állatnak?! De az biztos, a látványtól sem feldobott, sem lelkesebb nem lettem.
Másik nagy vágya az én kisfiamnak, az a VR vidámpark, vagyis virtuális valóságra vágyott, azt hiszem azért, mert egy éve még nem kóstolhatott bele a nagybátyjával és a nővérével ebbe az élménybe. Most pótolta, cuki volt, mondta, hogy fáj a feje tőle, főleg a hullámvasút után lett kevésbé lelkes.
Már ebédnél jártunk, amikor a kicsinek magas láza lett, persze teljesen felkészületlenül ért bennünket, hiszen semmi más tünet nem volt, csak a hirtelen fellépő magas láz. Onnantól, én, az anya teljesen kiestem a képből, hiszen a kislányom csak a kezemben volt hajlandó pihenni.
A napunkba szerettük volna beilleszteni Vanya Gáborék( talán emlékezhettek rájuk, mert két szemináriumon is jelen volt a feleségével, Edinával) csokiboltját, a MyChoccyt, ezt majd nem vasárnapra kellene betervezni.
Külön bónusz volt, hogy már az otthonunk előtt nagyjából tíz kilométerre, a legkisebb kihányta magát a láztól, így mindenki enyhén émelyegve szállt ki a kocsiból. Nem is értem, addig hogy bírta!
Minden ellenére, Ábel cuki és elégedett volt, szerintem eléggé le is fáradt, amit a következő héten zajló tavaszi szünetben ki is pihent, hiszen semmilyen programja nem volt, mert anyát lefoglalta egy hétig tartó nátha, köhögés, láz kombóval tarkított hétköznapok hulláma, sok nyaffogással és még több sírással. Az utóbbit én is nyomtam volna rendületlenül, csak még arra sem volt erőm...
A nagylány a kicsivel együtt lett beteg, ő is szenvedett kitartóan, szerintem már évek óta nem volt ennyire lázas. Szerencsém, hogy neki csak a teafőző anya kellett, már nem rajtam aludt, sőt, a leggyakoribb kívánsága az volt, hogy hagyjuk magára.
Így indulunk a holnapi sulinak, csupa lelkesedéssel.
