mertnoneklennijo top gold

  • Bartalos Tóth Iveta
  • Anya

Nő a nőnek gyilkosa

szorongoNagyon ritkán komentelek bármilyen FB  csoportokban megosztott  cikket,  a napokban mégis megtettem ezt. Ennek apropója ugyanannyira a megosztott gondolatsor üzenete, mind annak időzítése volt.  Merthogy szeptember van és mindannyian nagyon fáradtak vagyunk. 

Az ominózus bejegyzés egy az iskolai stressz  és teljesítménykényszer miatt akupunktúrás kezelésre járó tizenkét éves kislány példáján keresztül illusztrálta egy az anyja által túlhajszolt gyerek esetét. 

 

Az anyja szeretetnyelve ugyanis csak a színjeles. Máshogy nem tudja a kislány azt érezni, hogy szereti, csak ha egyest (szlovák) / ötöst (magyar) hoz haza,  - az anyukájának.  Mindennek a háttere az, hogy az anyja természetesen boldogtalan, természetesen tönkrement a házassága és természetesen a saját meg nem valósított álmait és vágyait vetíti át a gyerekre. E példa elolvasása után mindenki, még egyszer hangsúlyozom MINDENKI,  aki különórákra járatja a gyerekét, tanul vele hétvégén ( az a pihenésé, csak hogy tudjátok, remélem ti is csak pihentek péntek estétől hétfő reggelig, mert hát a jó példa az jó példa), hatalmas hibát követ el, rossz anya, mert nem minden gyerek tudja megugrani a lécet, nem mindegyik zseni, nem is kell annak lennie. Ahogy azt olvastam, elég abban támogatni, azzal kapcsolatban elvárni tőle a jó teljesítményt, amiben jó. A többit meg tessék leszarni!

Nos, hoszzú fejtegetés lesz ez, de vágjunk bele.

A szeretetnyelv – ha egy gyerek azt érzi, csak úgy jó az anyjának, ha tökéletes az iskolai eredménye, az bizony rossz. Ezzel én maximálisan egyetértek. Ha fontos a gyerek előmenetele, véleményem szerint megfelelő komunikációval el lehet ezt neki magyarázni. Mi rendszeresen küzdünk a jobb jegyekért, de ezt is majd kifejtem, én viszont elmagyarázom a gyereknek, hogy:

  • Őt mindenhogy szeretem
  • Ő nem az érdemjegy, amit kapott, az az ő aktuális teljesítményének a lenyomata
  • A jó eredmény azért fontos, hogy lehetőségei legyenek, például ő választhasson iskolát és ne csak oda mehessen tanulni, ahová felveszik
  • A jó eredmény a képességeihez mért jó eredményt is jelenti
  • S hogy ha ez nekem nem tetszik éppen, az miért van. PL egy hármasért, ami azért csúszott be, mert elő se vette a könyvet, mert mondjuk ki- leszarta, vagy azt hitte, ha az előző órán volt röpdolgozat, akkor kevés a matematikai esélye annak, hogy a következőn megint lesz, akkor én azért igen is mérges vagyok és ezt kifejezem. Nem azért, hogy stresszeljem, hanem azért, mert a hanyagság és a felkészületlenség számomra elfogadhatatlan.

Szerintetek az, ha a gyereket hagyjuk lustulni, hagyjuk, hogy ha az eszébe jut, tanuljon, ha szereti a tantárgyat tanuljon, minden más esetben meg lóbecoljon jó módszer? Mennyire életszerű arra tanítani, hogy csak azt csináld meg, amihez kedved van? Olyan, hogy kötelesség nem létezik?

Én a gyerekeket is arra tanítom, hogy az iskolába felkészületlenül járni tilos! Ha megtanulja  a leckét, még mindig lehet az eredmény kettes, hármas, mert hirtelen nem jutott az eszébe egy definíció, izgult, összekevert valamit. Na de abból, ha nem is készül fel rendesen, mi lesz? Egyébbként meg ez az élet? Persze, van akinek. Ugye ti is ismertek harminc, negyven éves kisgyerekeket, akik a gyerekszobájukban ragaszkodnak az elveikhez és várják az álmaik beteljesülését, miközben a szüleik dolgoznak rájuk, ganézzák a szobájukat, veszik meg a cigijüket?  Az életben igen is vannak kötelességek! Véleményem szerint az iskolába járni felkészülve kell. Ennyi.

Hagyni csak azzal foglalkozni, ami érdekli -  ha valakinek olyan suliba jár a gyereke, ahol nem buktatnak meg a rossz eredményért, csak mert egy adott dologban tehetséges a gyerek és arra a tárgyra készül is, kérem jelezze nekem, átiratkozunk.  De szívesen várom azok reakcióit is, akik hozzám hasonlóan még nem látják kiforrottnak a gyereket és nem mernek egy olyan döntést meghozni, hogy ezt nyomjuk, minden mást meg leszarunk, úgyse azzal fog foglalkozni. Bizonyára szerencsés az, akinek a gyereke már hat évesen tudja, mit akar kezdeni az életével, én nem vagyok ilyen. Ebből kifolyólag nálunk kell készülni az órákra. Hozzáteszem,  messze vagyunk a tiszta egyes bizonyítványtól még mielőtt valaki azzal vádolna meg, hogy azt várom el. Egyébbként olyat, hogy a gyerek tíz évesen orvos, tizenkét évesen világutazó, aztán celeb, milliomos, youtuber, végül szakács akar lenni, gondolom senki se látott még.   Na, ilyenkor mit engedj el? Na és mikor? Mire mond azt, hogy gyerekem, te ezt leszarhatod???

Azok a bizonyos különórák -  nyolcadikos koromban hat különórára jártam. Imádtam, mindet én választottam.  A nagyobbik lányom hatodikos, most először mondtam, hogy szeretném, ha járna angolra. Nem volt ellenére. Emellett sok más szakkörre is jár, de ezeket ő választja ki, ő ragaszkodik hozzájuk.  Ugye érezhető a példánkból a nyomás, a kényszer?

Azt is tudom persze, hogy nem csak ilyen eset van. Van, aki megszabja, heti két angol, egy balett, zongora, matek. Hogy egyet értek- e ezzel? Nem az én dolgom megítélni. Én azt gondolom, a kényszerítés nem a helyes út, viszont jogunk van terelgetni. Fantasztikus dolog, ha  lehetőséget tudunk adni. Egy magabiztos nyelvtudás még senkinek sem volt a kárára. Ha a matek célja, hogy ne legyenek gondok a suliban, akkor rossz? Nem mindenkinek passzol ugyanaz a tempó. Van olyan gyerek, akinek több gyakorlásra van szüksége. Akkor neki például az extramatek rossz lesz?

A gyerekre átvetített meg nem valósult álmok – mindenki szeretné, ha a gyereke boldog lenne. Egy picit mindannyiunkban benne van, hogy a saját meg nem valósított álmainkat kivetítjük rájuk. Én például nagyon büszke lennék, ha valamelyik gyerekem művész lenne, mert én nem lehettem, de ha nem azok lesznek, akkor nem fogom erőltetni.  Lehet ezt egyáltalán?

Az meg, hogy minden stresszes gyerek mögött egy boldogtalan anya van, egyenesen felháborító gondolat. Annyi aspektusa lehet egy teljesítményhajszolásnak, vagy hajszoltatásának. Lehet, hogy az anyuka így nőtt fel. Ez volt otthon az elvárás, mindig a legjobbnak lenni. Ezt hozta magával, nem ismer mást és ahogy a szülői szerepbe lép, életre kelnek benne azok a minták, amelyeket látott.

Ugyanennyi esélye van annak is, hogy valaki pont azért vár el többet a kelleténél, mert vele nem törődtek, esetleg így élte meg azt, hogy ráhagyták, mennyit és hogyan teljesít és ennek következményeként nem érte el azt, amire vágyott a későbbiekben.

De lépjünk a legfontosabb ponthoz, az ANYA személyéhez. Javítsatok ki, ha rosszul gondolom, de általában egy gyereket nem csak az anyja neveli, formálja. Hol az apa? Hol van a közösség? Hol van az iskolarendszer?  

Nagyon szomorú, hogy 2019-ben még mindig ott tartunk, hogy ami egy gyerek nevelésével, viselkedésével kapcsolatosan negatív, gyenge, hibás, kevés, az az anya hibája. Nem végezte rendesen a dolgát, túlhajszolta, elhanyagolta, elnyomta, túl nagy teret adott neki, .... folytassam? Bármelyik eset álljon is fenn, azért a nő a felelős.

És én aláírom, hogy egy gyerek az anyjával van a legközelebbi kapcsolatban, az ő szeretete a legfontosabb, de csak az anya a világ? Ne már?! S ha így is lenne, miért élünk akkor családban? Ha annyira csak mi kellünk, miért nem lehetünk „csak“ anyák? Miért nem támogat ebben a férj,  a társadalom úgy, hogy nem azt mondja, semmit se csinálsz?  Ez a nő dolga... ki nem hallotta még ezt a megjegyzést?  Ez is, meg mennyi minden mást, de ezt hagyjuk.

Szeretném még körbejárni az idegbeteg, boldogtalan anyák példáját, mert a legtöbben ugye ilyenek vagyunk . Mi a franctól lehet túlhajszolt, stresszes egy anya? Bizonyára csak attól, hogy a gyerek nem a legjobb tanuló az osztályban, vagy nem vetette be az ágyát reggel. Olyan  faktorok, mint szakadj szét, mert a munkában, otthon, az iskolában, ahová nem is te jársz, hanem a gyereked egyaránt azt várják, hogy színjeles legyél, nem is léteznek! Hát pedig de! És itt a gond. Mert fel lehet kelni reggel négykor, elpakolni a kaját a gyereknek a suliba, ami reményeid szerint tápláló, kiegyensúlyozott, van benne nasi is, mert a gyerek az gyerek, de energiát adó étel is, átnézni a táskáját, mert egy kisiskolás gyerek esetében nem a gyerek, hanem az anyuka volt figyelmetlen, ha otthon maradt a könyv, a füzet, nem volt kifaragva a ceruza, nincs kész a lecke. Aztán elkészíteni a ruháikat, közben készülődni saját magunk is, hiszen nem csak a gyerekeket indítjuk a suliba, oviba, hanem dolgozni is megyünk. Gyerekeket ébreszteni, moss fogat, öltözz, igyekezz, közben hajat fonni, kaját elpakolni, kinézni az ablakon, bakker hideg lett, gyorsan elő a melegebb kabátot, .... még vagy hatvan részfeladat, mozzanat, amire figyelni kell, ott kell lenni, aztán végre indulás. Mindezek után jön a pihentető munkaidő, ahol a világ legtermészetesebb fogalmai a túlóra, a hétvégébe nyúló képzés, s ahol ki ne merd mutatni, hogy fáradt vagy, mert akkor oda jársz pihenni, arról meg hogy családod van, kussolj, ha jót akarsz magadnak. Ebédidőben gyorsan belapátolni a kaját, majd irány a bolt, legyen holnapra friss kifli, joghurt, felvágott (ja az ne, azt mostanság ciki enni), majd négyig még a munka. Munka után futás a gyerekekért, még az autóban kirabolják a táskát, mert éhesek, hazaérve mindenki pihenne, de egy oldalas íráslecke vár rád (rád, igen), meg fizika projekt, s ott vagyunk, hogy este van. Különóra ma  még nem is volt, lesz majd holnap, akkor  majd azt is fogjuk oldani. Vacsora, ami nem magától nő ki a hűtőből, se a tűzhelyen, pakolás, rendrakás, egy kis pihi, fürdés, alvás.  Így élünk. S akkor, mikor mindezt leírni is sok, mégha csak a tíz százalékot említettünk meg, ránéz az ember egy ilyen cikkre – ugye kikapcsolódásként, beindult a lelkiismeretfurdaltatás. Mert nem elég azt érezni, hogy mindenre kevés vagyok, hogy sehol se tudok 100%-ot nyújtani, hogy kevés vagyok a munkában, nem elég támogató a tanítónak, nem elég nő a férjemnek, még anyának is kevés, vagy éppenhogy sok, mert a gyerek lelkét nyomorgatom a teljesítménykényszeremmel.

S mindezeket a gondolatokat nők írják nőkről nőknek ahelyett, hogy azt mondanák, ember feletti, amit teljesítesz, emberfeletti, amit adsz.

Vagy kimondanák anélkül, hogy a tanárt vádolnák – nem jó az iskolarendszer. Mert fáradt gyereket, fáradt tanárt, fáradt szülőt termel.  Mert a teljesítmény mércéje néha négy vagy öt jegy. Pillanatnyi lenyomatai annak, amit akkor a gyerek tud, s nem egy komplex értékelése a teljesítményének, ne adj Isten a fejlődésének, ami individuális, nem pedig kategorizált.  S azt is említsük meg, ha otthon és hétvégén pihenni kell, akkor ki adja és ki kapja a leckét???

Nem lépünk fel keményen ez ellen a rendszer ellen, amely mindenkit fojtogat.

Hatalmat adunk öncélú, harácsoló politikusoknak azzal, hogy rájuk szavazunk, vagy éppen el se megyünk szavazni,  s ők magasról leszarják, hogy mi mibe döglünk bele előbb – az egyensúlyozásba, a mindenhol meg kell felelnibe, a rossz iskolarendszerbe, a csak egy fedél alatt élő, de nem családként működő közösségekbe, ahol mindenki a saját nyomorának a fogja. Van akit a fentiek, a másikat az teszi tönkre, hogy két helyen dolgozik, csak hogy a családja életben maradhasson, s közen belepusztul abba, hogy mindenből kimarad, elveszik, leszakad.

A végtelenségig tudnám sorolni, mi minden lehet az akupunktúrára járó túlstresszelt gyerekek hátterében. Hozzáteszem, én egyet se ismerek, aki ilyen kezelésre jár tizenkét évesen.

De azt, hogy nők bántsanak nőket, támadják egymást, nem szeretném szó nélkül hagyni. Mert  még néhány évtizeddel ezelőtt is egy gyereket egy teljes család nevelt, formált, tartott meg. A nagymama megfőzött, míg anya a gyerekkel tanult, vagy épp a nagyinál teltek a nyarak zsíroskenyért majszolva és  szomszéd unokáival bújócskázva. Voltak minták. Lehetett látni aput. Lehetett horgászni a nagypapával. Mára ebből mi maradt? S kinek a felelőssége ez? Biztosan ez is az anyáé. Mint minden más,mégha nincs is annak logikus alapja.

Mikor elolvasok egy hasonló, a bevezetőben  említett bejegyzést, cikket, mindig elszomorodom.  Mert gondolj bele, mielőtt vádolsz, lelkiismeretet furdaltatsz, hogy azt, aki fáradt, aki igyekszik, akinek megroggyant a lelke, akinek nincs támasza, aki szeretne jót tenni, szeretne helyt állni, mindez hogy eshet. Ja hogy akinek nem inge, ne vegye magára? Az anyaság egy magányos műfaj. Egyedül hagynak vele, aztán mindenért téged vonnak felelőssé. Egy anyukás csoportban hányan töltik a gyerekkel egyedül a napot? Senki se érzi magát elszigetelve? Nem lehet egy depressziós, szorongó ember se, akinek pont nem egy ilyen felelősségre vonó  cikk hiányzik, mikor a nap végén tíz percre a gépe elé huppan? Szomorú ez, mert mára a nő a nőnek nem a legnagyobb támasza, hanem a gyilkosa. Pedig elég lenne annyit mondani, jól csináljuk, ügyesek vagyunk, hajrá! 

Kép forrása

A szőlősgazda fele királysága

szoloApámékkal szőlőt ültettünk két hete. Az életemre és fele királyságomra megesküdtem, hogy gondozni fogom mind a négy tőkét, a hármat, melyek  láthatóan  éltek  és azt az egyet is, amelyet már a komposztba kellett volna dobni apám szerint.

Nem hagytam. Szeretek halottnak hitt dolgokba is életet remélni.  Tudom, hogy mindennek lelke van, s mikor ezt a kertben hangosan is kimondom, a szomszéd kuncog egy kereket a tujafa mögül csíkos alsónadrágban, szalmakalappal a fején.

 A csenevész barna nyúlvány nem mutatta jelét az életnek.  Számomra ez mégsem  racionalitás, sokkal inkább  hit kérdése volt. Minden nap öntöztem. Bíztattam. Megkértem, hogy keljen életre. Értem, ha maga miatt nem is. Nehéz volt a száraz  barnaságtól zöldellő életet  remélni.

Ma apám leellenőrizte a munkám.  A kutya elkísérte, majd  az ominózus tőkéhez érve veszettül ásni kezdett. Ez a kutya csak  az élőre fordít energiát, a halottat messziről kerüli. A barna szárból egy barna levél nőtt ki.  Apám megdícsért. Megmaradt a fele királyságom.

  • Gyökeres Kinga
  • Élet

Szivem kertjei

kinga botanikus1Nem emlékszem rá mikor kezdtek érdekelni a botanikus kertek. Csak úgy lassan beúszott az életembe, mintha mindig is ott lett volna. Megérintett az a szeretet és gondoskodás, ami ezekben a kertekben érezhető minden lépésnél.

Bővebben

  • Kiss Limpár Éva

Vicáék és a Dolomitok befejező rész

IV. fejezet 3Csak a derű óráit számolom
Második napunk szebb időt nem is ígérhetne: a napsugarak kiszínezik a hegyeket. A táj megunhatatlanul változatos: buja növényzetű völgyekből fenyőerdőkbe kanyarog fel az út, festői kis alpesi falvakon keresztül - az épületek  vagy tipikus német, faerkélyes, virággal ékes, többszintes paraszt- és polgárházak, vagy a keskeny ablakos, fazsalus olasz villák - az eredetileg színnémet Dél-Tirolt 1919-ben csatolták Olaszországhoz, akkor a betelepítések hatására alakult ki ez a vegyes kép ( küzdelmek árán, de a 20-ik század második felére  teljes autonómiát harcolt ki a tartomány, a feliratok kétnyelvűek, a német az első - figyelmébe ajánlanám mindazoknak, akik a Felvidéken feleslegesnek, sőt pofátlanságnak tartják, ha ezt követeljük). A német ház tip-top, geometrikusan elrendezett virágládákkal; az olasz kissé omladozó vakolatú, előtte, padon emberek üldögélnek. A német ház előtt nem üldögél senki, nem ér rá. A rendezettség gyönyörködtető, de kissé félelmetes - ahogy Márai írja, minden Rend mögött ott leselkedik a Rendszer, az pedig az embert sosem szereti.

Bővebben

Made with love by Mert nőnek lenni jó. All rights Reserved.