- Egyétek meg szépen a spenótot, -mondom a gyerekeknek, mikor hármasban leülünk vacsorázni. Az asztalon elegáns fehér terítő,  egy csokor virág, szűrt víz a poharakban.

- Majd ha apa is hazaér, - vágja rá duzzogva a nagyobbik lányom. Szemmel láthatóan nem tetszik neki a ma esti kínálat.

Ránézek a kisebbikre, ő is bólogat és annyit fűz hozzá: Igen, majd akkor!

- Egyetek csak szépen, vacsora után kaptok még egy kis kölespudingot is. Jó étvágyat kívánok!  - szólok rájuk újra, majd felállok az asztaltól, a mosdóba megyek és a férjemet tárcsázom.

Hosszan kicseng, de nem veszi fel. Újra hívom, kinyomja. Az utóbbi időben nem ez az első kihagyott vacsorája. Érzem és tudom, hogy baj van, semmi se a régi már, de úrinő nem veszekszik, nem kérdez a férjétől olyat, hogy ki az a kurva, csak annyit ír: kihűlik a spenót, kérlek igyekezz haza. Leteszem a telefont, némán a földre rogyok. Darabjaira hullik a párolt lazac, brokkoli, édesburgonya, gondosan tálalt, meghitt családi vacsorák illúziója a fejemben. Újra hat éves vagyok, anyám valamelyik sötét lebujban keresi apámat. Apám dzsekijének gallérján alkohol és romlott nők szaga. A tányéromon sokszor újramelegített maradék. Ma is elmaradt a jó étvágyat kívánok. Sötét van, félek, egyedül vagyok.

Durica Katarina somorjai írónő A rendes lányok csendben sírnak c. regényét színpadra vitte a Vígszínház! Az ősbemutató március 13-án lesz a VígStreamHáz felületén.

Mi is megnézhetjük, mi is ott lehetünk, együtt izgulhatunk a főhősökkel!

Csend, nyugalom, elszigeteltség, félelem, bizonytalanság, elégedetlenség, düh, elfogadás és egyéb érzelmi kavalkádok sorozatát hozta számomra a 2020-as év, amely az átváltozások éve volt. Legalábbis számomra az eddigi legintenzívebb belső önmegismerésem szempontjából, de úgy gondolom, az emberiség nagyrészének is szerte a világon.

A következő írásomat 2020. decemberében gépeltem le, akkor nem tettem közzé a weboldalon, mert még úgy gondoltam, mivel nehéz téma, apu iránti tiszteletből még átrágom, átfogalmazom, levonom a tanulságokat részletesebben. Aztán, ahogy azt már sokan tudjátok, márciusban elhunyt az apám és ez az írásom elfelejtődött. Egészen a mai napig, mert ma úgy döntöttem, néhány gondolatomat megosztom itt a weben az elmúlt csendesebb hónapok élményeinek tükrében. Lám, zsigeri tapasztalás ért, itt van egy időgép (a közzé nem tett szavak azokká váltak), visszakanyarint a pillanathoz, elmélyedhetek az apámmal megélt közös emlékbe. Szeretettel osztom meg Veletek, kedves Olvasók, épp az ideje!