A jobb kezén karikkagyűrű. Fehér arany, egyszerű. Hosszú ujjai ápoltak. Az arca kisimult, alig lehet harminc, a teste szálkás, szép férfi. Megfoghatatlan érzés az arcán. mintha valami nagy titok tudója lenne. Nem bírok rájönni mit látok rajta, egyszerre nyugodt és zaklatott ember. Megkínál a frissen bontott gumicukorkájából, rámosolygok és elfogadom. Épp nyugalomban várok, türelmes óráim egyikét élvezem, a jelenben vagyok, nem nyomasztanak teendők.
Szia Anyu,
vagy még valahol, ott bent, abban a szomorú szempárban? Létezik még az anyukám temperamentumán kívül más, Benned? Gondolsz még arra, hogy milyen nehéz volt az anyánknak lenni és vajon eszedbe jut, hogy nekünk, milyen sokszor volt keserves a gyerekeidként felnőni? Tán még felkavarodik néhány foszlány a szépből, az egyszerű örömeinkből, a second hand boltok felfedezéseiből, az unokák édességraktárainak feltöltéséből, a sikerekből és a közös bukásainkból is. Még tudtad néhány hónapja, hogy a kedvenc győri üzlet évekkel ezelőtt bezárt, eltűnt a semmibe, pedig ott, micsoda kincsekre leltünk. Emlegettük. Anyu, mi most is nagyon szeretünk, leginkább az emlékedet, de a mostani elveszettségedben is meglátjuk a sebezhetőt, és próbáljuk tisztelni, elfogadni a korlátaid. Nem emlékeztem erre a fotóra, most olyan szépnek látlak rajta, májusban készült, négy éve, már tudtuk gyógyíthatatlan beteg vagy, épp a Dunánál voltunk.
Azt hiszem a tavaszi szünet kifejezés szinte egyik családban sem állná meg a helyét, ha egy hét betegséggel, lábadozással töltött napokat írná le. Szünet csak a sulitól volt, tavasznak csak a hírét hallottunk, a pihenésnek az ígéretét sem, legalábbis anya nem. Hivatalosan is átvészeltük az idei év első, a szezon utolsó nagy cseppfertőzéses hullámát, C-vitamin tartalékaink az egekben, a patikában fél fizetés elköltve, hét éjszaka kialvatlanságát igazoló szem körüli karikkák jelen.
Hurrá, itt a tavasz!
Hogy lehet bírni a háromgyermekes családi életet, úgy, hogy mellette az ember megmarad alkotó embernek és részmunkaidőben dolgozó nőnek?
