mertnoneklennijo top gold

172 nap múlva 40

81193859 599899284178848 7481588117711880192 n 1172 nap múlva negyven.

Igen, kiszámoltam január elsején. Nem, órákban és percekben nem vezetem, mennyi időm  van még  addig a bizonyos pillanatig, amikor az ember lánya  már arannyal gravírozott, negyvenes pezsgőspoharat is szokott kapni valamelyik kedves rokonától, esetleg kompressziós harisnyát, menopauzás nők részére összeállított ajándékcsomagot a Mátrix gyógyszertárból (Rita, ha nincs  ilyen, akkor kérlek sose  csinálj),  vagy ha igen és mégis így tenném,  akkor előbb nyelem le a fogamba épített méregkapszulát, minthogy bevaljam mindezt és megszállottnak tűnjek bárki szemében is.

Na de a viccet félretéve, a 2020-as évbe lépve visszavonhatatlanul elindult bennem egyfajta izgalommal teli visszaszámolás, bár azt be kell vallanom, hogy szinte az egész előző évemet beáldoztam már az életközépkori válság buja örömeinek, aminek köszönhetően egy egyébbként gazdag és sikeres esztendőt sokkal nehezebb volt jól megélnem, mint ahogy azt kellett volna.

Tűnhet ez valaki szemében úri huncutságnak, tudom, hogy sokak szerint az drámázik, lelkizik, szorong vagy depressziózik feleslegesen, akinek nincs jobb dolga, de én ezt nem így gondolom.

Vannak az életünkben bizonyos mérföldkövek, legyenek azok akár megálmodott, vágyott célokhoz, életeseményekhez, vagy például életkorhoz köthetőek. Ezekhez érve az ember mérlegel, aztán vagy elégedett, vagy nem. És ha éppen nem jó passzban teszi mindezt, akkor elég egy valami, egy apróság, egy el nem ért cél, egy meg nem valósult álom, kettővel  több karika a szem alatt,  tízzel  több kiló a mérlegen, egyel kevesebb Louis Vuitton táska a szekrényben, egyel több vagy kevesebb férj a másik szobában, mint amennyinek lennie kellene  és beüt a gebasz.

Be. Nálam is ez történt. Hogy melyik, azt nem részletezem, aki ismer, tudja, hogy nagyon kritikus vagyok magammal, így valószínűleg bármelyik, példaként  felsorolt és még húsz egyéb  okom lehetett arra, hogy abban a pillanatban, amikor igazából szép volt minden, én  a legtöbb dolgot mégis  feketének lássam. Kegyetlen harc, amikor  az ember saját magával küzd meg. Senki se tud nagyobbat ütni a képedbe, mint te saját magad. Ettől függetlenül mégis volt ebben az egész kálváriában, porbahullásban, kiütésben  valami nehezen megfogalmazhatóan szép. Az, hogy ebben a hatalmas belső hangzavarban egyre tisztábban kezdtem hallani azokat a hangokat, amelyeket hallani szeretnék és amelyekre érdemes figyelni,  látni azt az Ivetát, Ivit, akit én magam is tudok szeretni és megérteni, hogy az a bizonyos ÉN már rég bennem van, az mindig is én voltam, csak nem hagytam szeretni, feltételekhez kötöttem  a szeretetemet és eddig bírta, bizony eddig, nem tovább. Fel kellett állni, le kellett mosdani, belenézni a tükörbe, számot vetni és kimondani fájdalmakat, sérelmeket, elsírni minden könnyet, majd megbeszélni magammal, hogyan lehet innét boldogabban tovább menni, lépésről lépésre. Az ember nem keres magának efajta „kellemes“ időtöltést, hiszen aki volt már hasonló állapotban tudja, hogy innét talpraállni nem egy pillanat, nem egy perc és szerencsés az, akinek sikerül egyáltalán. Arról nem is beszélve, hogy az emberek hajlamosak legyengézni a másikat, ha az ok nélkül, - értsd, lelki okok miatt szenved, pedig kellene már ott tartanunk, hogy megértsük, ezek a fajta betegségek ugyanolyan keményen taccsra tudják vágni az embert, mind bármilyen fizikai kór, aki pedig ki meri mondani, hogy ebben szenved, az nem gyenge, hanem nagyon is erős!

Azért is hálás vagyok az elmúlt  kemény évért, mert ezt mostanit  várakozással teli kezdhettem el. Nem fogom azt hazudni, hogy 172 vidámsággal, pozitív energiával, hálával és lelkesedéssel teli nap visz majd  el a negyvenig, de talán a mostani  terheim nagy részét sikerült letennem, vagy ha cipelem is még egy részüket, tudom,  mik azok, nem szürke súlyos, ismeretlen kövekként nyomnak egyre lejjebb és lejjebb, hanem feladatok és örökség formájában hordozom őket addig, amíg van velük dolgom. És bizony van még sok dolgom, elhihetitek, ahogy a legtöbb embernek lenne, mégsem látja, mégsem érzi, helyette gúnyos, sérteget, érzelmekkel, vagy életekkel játszik, hárítja a felelősséget, él egy nagy felszínes semmiben, ahelyett, hogy a tükörbe nézne, esetleg magába és azt mondaná, baszki, ideje volna  megérteni az életemben a miérteket, még akkor is, ha fájni fog és koppanok majd én is. Na de ez egy külön téma lesz, azt hiszem.

 Mindezek mellett és ellenére  szeretnék egy olyan emlékezetes, bátorságban, élményekben, szeretetben, hálában és egészségben gazdag évet magamnak, mint amilyenre mindig is vágytam. És mivel a szülinapos bármit kívánhat, az megadatik, én is ezt teszem most, mégha csak fél év múlva tehetnék is így. A negyven gyertyát pedig majd júniusban fújom el, úgy döntöttem, így is ér. Ugye szerintetek is? Na, ebben milyen szép nagy egyetértésben kiegyeztünk! Ezt már szeretem!

Folyt. Köv. HAMAROSAN!

  • Kiss Limpár Éva
  • Otthon

Egy áramkimaradás margójára

gombákTegnap Mortimer végigsöpört Közép-Európán - olyan viharokról, amik már akkorák, hogy személynevet érdemelnek, eddig csak a hírekből hallottunk, - hát most ideértek.
Áramszünet volt déltől másnap hajnalig. A Vermes-villa tetejére rádőlt egy fa, magával rántva a vezetékeket - és persze nem ez volt az egyetlen baleset.
A kinti tomboláshoz képest idebent feltűnő volt a csend - a riasztó sikoltozott egy darabig, aztán az is lemerült. Laptop, telefon szintén.

Bővebben

  • Mészáros Edina

A szklerózis multiplex esete a vörös rúzzsal - Jelilge: Szklerózis multiplex 2.

75285840 777086622743416 3076235588064509952 nMészáros Edina, Jelige: Sklerózis Multiplex sorozatának következő részében arról olvashattok, mekkora csodákra képes egy vörös rúzs. A történetnek pedig van egy egyenlőre titkos folytatása is, merthogy  ez a sztori  az én fantáziám szerint is megíródott és olvasható lesz a most készülő novelláskötetemben is Edina áldásával.  Ha szeretnétek azt is elolvasni még a megjelenése előtt, jelezzétek!

Az első cikkem megjelenése óta sokan megkerestek. Az efajta beszélgetések során sok kérdés, vélemény és kívánság elhangzik. Egy észrevétel azonban minden esetben ismétlődő: „...de hisz nem is látni rajtad, hogy beteg vagy.“ Erre  a már sablonnak számító reakcióra, sok féle válasz megfogalmazódott a fejemben... és  bevallom, nem mind  iróniától és szarkazmustól mentes. Azonban jobban foglalkoztat maga a tény, vajon miért terjedt el a köztudatban, hogy a beteg, automatikusan  egyenlő  a leharcolt,  megviselt és sajnálatra méltó külsővel? Talán mindezzekkel  dacolva, csak azért is, hogy megmutassam, így is lehet,  a legfeltűnőbb rúzsomat kentem fel a következő SM centrumban tett látogatásom jeles alkalmából. Gondoltam, bajom nem származhat belőle, hiszen a váróteremben szinte mindig csak mi nők vagyunk, mivel ez a betegség legfőképp a 20 és 40 év közötti hölgyeket érinti. Öt éve én is csak huszonhét éves voltam, amikor egy szédelgős májusi vasárnap megkaptam az életre szóló ítéletet: "eSeM beteg". Otthon hagyva az akkor két hónapos kisfiamat, félig megvakulva ültem a kórházi ágy szélén, ízlelgettem az akkor még ismeretlen diagnózist. Borzasztó gondolatok kavarogtak a fejemben... azoknak is a legsötétebb változatai. Most az SM központba belépve tudatosítom, mennyire felszínes volt a betegségről alkotott képem, és akkor még a saját testi-lelki erőmmel sem voltam tisztában.  Elmosolyodom...ccc...bezzeg most!!!

Szlalomozva a botok és járássegítők között találok egy helyet, leülök. Érzem, hogy végig figyelt minden egyes szempár a váróteremben. Szinte sűrű a levegő, teljesen  vadidegen nők ülnek egymás mellett szótlanul, miközben mindannyian tudjuk, hogy mi az, ami mindannyiunkat összeköt. Amikor eme csendes és tágas térbe begurul egy tolószékes, nem fordítja el senki sem a fejét, de nem is mustrálják őt, inkább úgy tesznek, mintha nem lenne alatta két kerék. Kínos is meg nem is mindez egyszerre.  A vizsgálatok nagyon rövidek, és inkább csak beszélgetésről van szó, mintsem fizikai állapotfelmérésről. Pár percet tartózkodik benn mindenki, a végén csattog a pecsét, gyógyszerek, terápiák jóváhagyva,egy csomó adminisztráció, ezért vagyunk itt mindannyian.

Rajtam a sor, belépek, régi ismerősként üdvözöl a doktornő. Pár pillanatig délibábként mered rám, majd konstatálja: „Látom jól van, mert ebben a rendelőben ilyen szép rúzst még senki sem viselt....“Megdöbbenek... tehát ha a külsőm rendezett, akkor az állapotom is kifogástalan? Jelképezheti, mutathatja  egy vörös rúzs, hogy jól vagyok? Nem lehet, hogy csak jól akarok lenni? Vagy épp nem vagyok jól, és azt minél furfangosabban álcázni szeretném? Tudjátok, mint egy megtört színésznő az előadás előtt a sminkben... Ebben a pillanatban tudatosítom, hogy egy ilyen helyen egy ekkora részletnek is milyen ereje és jelentősége van...

Az orvosom arcát anno az első „találkozásunk“ során nem láttam, ellenben a hangja még most is úgy mar belém minden alkalommal, mint a fiam sárga bágere a frissen épített homokvárba, -  kegyetlenül és megsemmisítő erővel. Öt éve ő volt, aki elmesélte, hogy ez a kór a központi idegrendszer megbetegedése,  kialakulásának az oka sajnos a mai napig nem ismert. Sok egyéb tényező mellett elméletileg kiválthatja egy nagyobb sokkhatás... az én esetemben ez lehetett a szülés. A tünetek nagyon sokfélék, -  szemproblémák, mozgáskoordinációs zavarok, extrém fáradtság, mentális, de akár lelki gondok is felléphetnek, és ez még csak a jéghegy csúcsa. „Edina, ezt jól elintézted...“, – mondtam akkor  magamnak, miközben tudtam , hogy nem tehetek róla...vagy netán mégis? Megnyugtatásként hozzátette, aggodalomra semmi ok, mindez a modern gyógyszerekkel már jól karbantartható és amúgy is,  van még kb. tíz aktív évem...

„Köszönöm szépen, huszonhét vagyok... szeretnék a fiam szalagavatóján egy nagyot táncolni...na jó, még sok minden mást szeretnék negyven, ötven, hatvanévesen is csinálni...talán túl sok mindent... “ –...és képzeletben már a nyugdíjas éveimben jártam...

Azóta eltelt öt év... még ugyanennyi maradt... izgatottan várom, szerintem kalandos időszak elé nézünk, főleg így, hogy igyekszem az előrejelzett öt évet még vagy negyvenre elnyújtani  vörös, életszínű  rúzzsal az ajkamon.

 

  • Nagy Csivre Kata

Darkest day, avagy kinek van joga dönteni?

pixabaymagzatembrioabortuszEzt a pár sort akkor írom, amikor hirtelen feketére váltanak a face-profilok, még nem tudom miért, de egy perccel kesőbb olvasom az abortuszlegalizációról szóló első cikket és már világos mi is a sötétség. Majd utána a másik cikket újabb fordításban, végül az angol eredetit. Ha valaki nem értesült volna róla röviden: Írországban a jóváhagyott új törvénymódosítás értelmében a terhesseg 28. hetéig végezhető abortusz. Természetesen rengetegen felháborodásuknak adnak hangot világszerte, mert a 28 hetes magzat már 38-40 cm, 1000-1200 gramm, kifeljett érző lény, e m b e r és az élete...Leginkább nők, anyák, keresztény, vallásos érzületű emberek tömege fogta a követ és hajította ,,online” a tettesekre, a gyerekgyilkosokra, mindenkire, aki ehhez az istentelen jogalkotáshoz hozzájárult, benne bárhogy közreműködött.

Bővebben

Made with love by Mert nőnek lenni jó. All rights Reserved.