Egy évem mozzanatai

Klisék helyett azzal kezdeném az összefoglalómat, amely személyes életem titkait óhajtaná nyilvánossá tenni, hogy az év nagy részében azért fohászkodtam, hogy érjen már véget ez a rohadt hosszú, keserű, traumatizáló, szadisztikus év! Legyen már egy új lap, egy új kezdet, egy másik, könnyebb karma, amiben nekünk kisebb veszteségekkel kellene együttélni, amikor nem dózerol le stabilnak tűnő épitményeket a sors (vagy ki miben hisz)! Szóval innen induljunk el Kedves Olvasóm és jussunk el odáig, amikor megszerettem ezt a cunamit, amiben úszni nem tanultam meg, de életben maradtam.

András öcsémmel álltunk egy éve az év utolsó órájának utolsó másodperceit figyelve, ölelkeztünk és sóhajtva mondtuk, az idei év, 2021 ennél csak jobb év lehet, mint a koronavírussal terhelt előző. Csakis! Ebben az a cinikus, hogy én sosem a kalendárium szerint kezdek új évet, nem szeretem a tüzijátékos, kötelező bulizós szilvesztert, valahogy nem érzem különb súlyát, mint az év bármelyik más napjának!

Fogcsikorgató hideg volt aznap éjjel. Az első percekben, amikor hivatalosan új évet kezdtünk, belém ivódott egy lelkemig ható fagyos érzés. Az év során számtalanszor fáztam, akár a legnagyobb melegekben, akár valódi mínuszokban, de akkor még nem érthettem milyen közel van hozzánk a halál, az elmúlás és miben kell talpon maradnunk, felkészületlenül.

Januárban és februárban lemondtunk síelést, utakat, otthonról tanultunk, dolgoztunk, oly annyira, hogy a négy éves kisfiam szülinapját kettesben ünnepeltük, mert karanténba kerültünk. Ez különben mélyen érintette a kicsit, aki azóta is számoltatja velem az időt, hogy mikor lehet neki az igazi születésnapja, bulival, ugyanis nálunk nagy ünnepségek jellemzőek az ilyen alkalmakkor!

Március 11-én éjjel apám élettársának hívására ébredtem éjszaka, aki kétségbeesetten közölte, nem tudja a koronavírussal fertőzött apámat felébreszteni. Hajnalig virrasztottam, racionálisan próbáltam feldolgozni, hogy apám teste néhány kilométerre tőlem még az ágyában fekszik, de én nem láthatom, nem búcsúzhatok el tőle a hagyományos formában. Apu elment.

A temetése alatt fáztam, mintha visszajött volna ugyanaz a szilveszteri hideg, sejtekig hatoló fagytól szenvedtem. Apu koporsója zárva volt, álltam mellette és a szertartás közben felnéztem az égre. Húsz perc alatt kisütött a nap, majd havazni kezdett, jött erős szél és szürkeség, végül esett! Látni nem láthattam őt, de éreztem, hogy ott van, megviccel bennünket, akik hiányolják. A temetés végén sírjához léptek azok, akik úgy érezték, mellettem kell lenniük, és akik barátságába bele lehetett kapaszkodni.

Hiába a szeretet megannyi formája, végül a gyásszal szembenézni mindenkinek egyedül kell, nekem is. A sors fintora, hogy előtte pár hónappal tanultam gyászcsoport vezetőnek, de magamon, egyedül nem ment a munka.

Most milyen jó fordulat lenne ebben a visszatekintésben, ha elmondhatnám, ez volt az évünk mélypontja és innentől már csak a fény, az öröm várt ránk, de nem. Jött április, amikor is a pozsonyi genetikai labor doktornője értesített, hogy édesanyám súlyos betegségben szenved, beigazolódott a rettegett diagnózis. Ott is megállt a tér. Remegtem újra.  Lebénultam. Reménykedtem, hogy jut idő...

Egész nyáron tartjuk egymást mi, családtagok, őt is, osztunk szorzunk, ügyeket intézünk és figyeljük anyu hogyan változik a betegség hatására. Miként válik egyre ködösebbé minden, amit érez. A nyár végére nem ismerünk rá. Visszük, ahova addig szeretett menni, főzünk, futunk, saját családunk és közte, dühösek vagyunk, tehetetlenek, szomorúak.

Ő viszont  egyre boldogtalanabb, elveszettebb. Szinte sosem mosolyog.

Mi a gyerekei képtelenek vagyunk megbékélni azzal, hogy ilyen gyorsan megváltozott az, ami az otthont jelentette, anyánk. Hatvan éves volt novemberben, akkor, amikor én koronavírussal lázasan feküdtem. Kapott ajándékokat, tortát, de ünnepséget nem szervezünk, nem volt rá igénye. Elfogadtuk, legyen, ahogy neki jó.

A nyár ezzel indult, terhekkel, feladatokkal, munkával.  A munka volt az egyetlen dolog, ahova nem vittem a gondjaim, az akkor még égető fájdalmam,  szinte meditálok, amikor belevethettem magam bármelyik tevékenységbe, ami nem rólam szólt.

Bott Domonkos Livia barátnőm ellátott feladattal, létrejön a KIDSAFEDU projekt, a nádszegi iskolában dolgozhattam az online bántalmazás megelőzése érdekében, rengeteg szeretetet, támogatást kapok abban a hónapban az ottani pedagógusoktól és a vezetőségtől.

Majd nyártól újra hívtak műsorvezetőnek, különböző rendezvények részese lehettem, sokat láttam és hallottam arról, miért volt nehéz a koronavírus miatt elmaradt rendezvények nélkül. Egyetértek, elemi szükség van a társas kikapcsolódásra, laza együttlétekre. Kivételes élmény színpadra állni, de mégis a háttérben maradva, épp csak annyit adni és mutatni magadból, hogy segítsd, ne elnyomd a rendezvényt.

 

A nyár egyik legnagyobb élménye Gombaszög volt. Otthonról Csenge lányom és barátnője volt az utitársam, majd komáromi Szandi barátnőmmel érkeztünk a fesztiváltra, vagy táborba, kinek mit jelent Gombaszög.

Idén előadtam a Tandem sátrában, amit annyira élveztem, hogy hetekig töltekeztem belőle, de bevallom, a barátokkal való közös lazulás adta az utánozhatatlan gombaszögi hangulatot. Idén egyik kedves barátnőméknél laktunk, Korda Kingáéknál, így ingáztunk eleget, de megérte, mert Kingáék olyan szeretettel fogadtak, amiben lehetett pihenni.

 

 2021-ben kétszer akartam lezárni a párkapcsolatom, mert úgy éreztem, hiába a szeretet, nem tudunk megfejlődni egy szakaszt. Kínlódásaink mégis összetartottak bennünket és ma újult erővel, szorosan öleljük egymást. Roli és én átvészeltük az elengedés fájdalmát, távozóban a küszöbön állva, visszapillantva egymás szemében megláttuk az elfogadást. Az vagyok aki, és Te is az lehetsz, aki szeretnél, mert nem akarlak megváltoztatni, csak figyelni, akivé válsz. Ez az üzenet! Hát nem ez az, amire olyan sokan vágyunk egy kapcsolatban?! Nem ez minden alapja, nem erre a szintre kellene eljutni, idáig?! Akkor tudtam, ebben maradni kell, dolgunk nem ért véget. Erre ráeszmélni egy cseppet sem volt könnyű, személyiségfejlődésen mentem én is át, amelyben Csölle Rita volt a kísérőm.

Idén szeptemberben elkezdtem a családterapeuta képzést Budapesten, amit valamiféle ajándékként tartok számon. Csoda, hogy tanulhatok: ott, azoktól és azt, amit szeretnék.

 Az ősz új munkahely, a család, a vállalkozás és a koronából hosszan tartó kilábalásról szólt. Egyre több örömnek adtunk teret, szorosan összefonódtunk öcsémmel, sosem volt ilyen mély a kapcsolatunk, mint most. Idén lediplomázott, munkát talált és amikor tud, jön haza, hogy részt vegyen a kötelességekben is, ahogy mi a lánytestvérei és az apja.

S akkor lássuk mit tanított 2021!

Az úton magad vagy. S ez most először számomra nem ijesztő, hanem felemelő. Minden, amit megéltem, elmesélhető, de lesz egy magja, ami örökre titok marad, amit szavakkal át nem adhatok, mert olyan egyéni, bonyolult és egyszerű. Abban a magban vagyok én, teljes valómban, megpihenve, szeretve és ott voltam egészen eddig, önmagamra várva.

2021 elvette az illúzióimat. Megfagyasztott, bekeményitett, hogy aztán megértsem, ez is csak egy döntésem. Hogy meddig rekedek meg, hogyan látom, élem meg, mit teszek a folyamataimért és mit tudok szabadon engedni. Két barátságom ért zsákutcába, levontam a felelősséget, és ráláttam milyen elfogult tudok lenni azokkal, akiket szeretek. Akit elfogadok, azt szeretem. Ma is, de idén megbékéltem azzal, hogy ezek a kapcsolatok alakulnak, talán visszaépülnek, de annak is helye van.

Végezetül rájöttem, kollektív szenvedés része a mi, individuális fájdalmunk is. És ez azt mutatja, a magány is egy választásunk. Mindenkinek van gyásza, vesztesége, feldolgoznivalója, de nem mindenki ugyanakkor, ugyanúgy néz ezekkel szembe. Attól még az emberi létünk egyik legmeghatározóbb feladata, hogy egyszer, mikor megfelelő idő és tér van rá, szembenézzünk mindazzal, ami korlátoz bennünket.

Sokaknak adtam erőt, amikor elveszettek voltak, én pedig ilyen alkalmakkor tudatosítottam, hogy hivatásom van, amiben nem én, Mészáros Kriszta vagyok csak jelen, hanem egy sokkal mélyebb, tisztább forrás: ez pedig az elfogadás. Ezzel segítek.

Gyűlölhetném ezt az évet a szüleim miatt, de nem tudom. Nem vagyok hálás, hogyan is lehetnék, hiszen apu eltávozott, anyu pedig beteg, kiléptek az életemből barátok, mégis, értem, hogy ez az egész része és nem lázadok ellene! Felesleges.

Hihetetlen, de rengeteg jót, gyógyító kapcsolódást éltem meg idén. Tudatosan kezelem, hogy innentől már nem hibáztathatok mást a félresiklott dolgokért, helyette arra tartom a tekintetem, ami a helyén van, ami megadatik, mert a gyógyulás is abban van.

Üdv. a felnőtt létben Krisztina!