Folyt. köv. (újra írok Nektek)

Egy ideje már nem írunk Bartalos Tóth Ivetával ide, erre az oldalra. Sok lett a kötelesség, és új irányok vitték el a figyelmet innen, a Mert nőnek lenni jó közösség weboldaláról. Máshol, máshogy viszont jelzünk, hírt adunk magunkról, így, ha nem is feledésbe került a honlapunk, a közös projektünk, de stagnált. Szeretnék viszont új tartalmat megosztani Veletek is, újra kapcsolódni, talán épp ez az oldal az, ami elbír jóval személyesebb hangvételű írásokat is, így amikor lehetőségem van rá, írok. Nektek.

Az elmúlt évek olyan gyorsan robogtak el mellettünk, hogy nehéz lenne mindent összefoglalni. Az én családom még egy taggal bővült, emellett a legkisebb gyermek apukájával házasságot is kötöttünk (lásd a cikk fotóját). Az én mozaikcsaládom a mi, közös gyeremekünkkel már mindannyiunk mozaikcsaládjává nőtt, sokan vagyunk benne, sokfélék. Azt hiszem, sokszor nehezített körülmények mellett is jól tudunk működni, rengeteg a feszültség, de többször érzem az összetartozás adta jó kapcsolatot. A lányom hetedikes, a fiam másodikos, így a mindennapok folyamatos ügyintézéssel, a gyerekek ellátásával is zajlik. A legkisebb, legapróbb elmúlt egy éves. Kalandos kis élete van már most is, három hónaposan ugyanis egy koponyaműtéten esett át, vele meg én is, csak nekem a lelkemen vágtak két, tízcentiméteres nyílást és azóta is gyógyítgatom a sebet, míg az övé már összeforrt. Ígérem, írok erről a korszakról is, most lesz egy éve, hogy elindultunk az állapota miatt Pozsonyba, vizsgálatokra.

A családi dinamika változása mellett, mellett három éve a tanulmányaimat is folytattam. Bejelentkeztem a családterápiás képzésre Bedapestre, aminek szerintem a legnehezebb részét, az elméleti képzést egy éve sikeres vizsgával zártam. A képzés folytatódik, még a kötelező önismeretben vagyok, aztán jön a szupervízió, és csak azután tehetem le, szakdolgozat megvédése után, a szakvizsgát. Nem hiszem, hogy mindez bele fér majd a kétéves tervbe, de talán az ötbe igen.

A másik jelentős változás az életemben, hogy édesanyám súlyos beteg, az én gyámságom alá került, de az ápolását egyelőre a nevelőapám oldja, mi, a gyermekeik ebben segítjük, ahogy erőnk, időnk és saját családunk mellett bírjuk. Ez is cikkben kifejtésre kerül, pontosan az a sokféle érzelem, amit az ilyen élethelyzet hoz, amiben elmerülünk, amit nem akarunk érezni, és ami mégis, hatással van a működésünkre.

Dolgozom: heti rovatom van az Új Szóban, szerkesztem a Minority Kids webét, heti kétszer, háromszor a dunaszerdahelyi irodámban ügyfelekkel foglalkozom, közben háztartást vezetek, tanulok a gyerekekkel...Hiszen tudjátok!

Hogy lehet ennyi mindennnel bírni? Alszom-e egyáltalán? Erről is írok. Ahogy arról is, fiatal házasként milyen csatákat vívunk a férjemmel.

Remélem, újra velem tartotok majd ezen a felületen is, és maradtok olvasóim. Ha így lesz, azért hálás leszek.