Amikor életemben először Erasmus+ projektbe kapcsolódtam be, arra gondoltam, mennyi lehetőséget adnak ezek a határon átívelő programok a kíváncsi fiataloknak, mennyi új és más meglátással lehet gazdagodni egy ilyen oktatási folyamaton belül, de arra akkor nem láthattam rá, hogy én mint tréner és oktató, illetve ma már projekt manager is mennyit tanulok belőlük. Tény: rengeteget.
Kavarognak a gondolatok a fejemben, sokszor nehéz megálljt parancsolni nekik. Világjárvány van! Ez tény! Azok a megoldások, amik pár napja még működtek, mára átszervezte az élet. Ilyen hirtelen jött változásra bizony fel sem lehet igazán készülni, és megtanulni ezzel együtt élni az pedig egy hosszabb folyamat lesz. Még csak pislogunk, ha kitekintünk a világba, hogy feje tetejére állt minden. De hinni akarok abban, hogy a változás valami jót hoz!
Túl sok az információ, túlságosan a középpontba került ez a járvány, túl nagy a félelem, túl sokan ,,tudják jobban", túl nagy a pánikkeltés. Kint a világban, a kapun kívül. De bent, a saját kis világomban dönthetek. És én döntöttem!
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy építkezés.
- Ne mááááá!- mondja a másodikos lányom, miután bejelentem, ma úgy fogunk működni, mintha iskolában lenne. Órák szerint vesszük a tananyagot, lesz szünet, és most én leszek a tanító néni.
Sokkol a reakciója a játéknak beállított házi iskolásdira. Csalódott vagyok, hogy előre leszólja. Pedig diplomám szerint én is tanító néni vagyok, márcsak megbirkózom a lányom oktatásával! Próbálom elhitetni vele, hogy amolyan Jean-Jacques Rousseau veszett el bennem, de Csenge esélyt se ad a bizonyításra!
- Hiányzik Zsófi néni!- mondja csalódottan, és leengedett vállal kimegy a szobából.
Hát ilyen a karantén!
