A nap, amikor Apámat kísértem!
A következő írásomat 2020. decemberében gépeltem le, akkor nem tettem közzé a weboldalon, mert még úgy gondoltam, mivel nehéz téma, apu iránti tiszteletből még átrágom, átfogalmazom, levonom a tanulságokat részletesebben. Aztán, ahogy azt már sokan tudjátok, márciusban elhunyt az apám és ez az írásom elfelejtődött. Egészen a mai napig, mert ma úgy döntöttem, néhány gondolatomat megosztom itt a weben az elmúlt csendesebb hónapok élményeinek tükrében. Lám, zsigeri tapasztalás ért, itt van egy időgép (a közzé nem tett szavak azokká váltak), visszakanyarint a pillanathoz, elmélyedhetek az apámmal megélt közös emlékbe. Szeretettel osztom meg Veletek, kedves Olvasók, épp az ideje!
2020. december 6.
11 éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Erről, és arról is milyen nehéz szakaszai voltak a gyerekkoromnak már írtam, akár a könyvünkben is, akár cikkekben. Ezeket a nehézségeket, feladatokat szakemberrel tudtam megoldani, feloldani, majd a tanulságokat beépíteni az életembe.
Ma már széles mosollyal tekintek az életszakaszokra, azokra is, amik egykor begyógyíthatatlan sebekkel telinek tűntek. Ma már hálát érzek, mert bár a heg itt maradt, de nem fájdalmas. Volt, amikor büszke voltam a megtett útra, ahogy és ameddig eljutottam a múlt hiányosságaival, mostanra viszont lehullott a dac, a gőg és a büszkeség is, csak a csupasz valóság marad, hogy egykor ez voltam, ez okozott megoldhatatlan problémát és ma már előbbre tartok, de még most sem vagyok sokkal több, csak az ÉN vagyok.
Tegnap éjjel az elhunyt nagyapámmal álmodtam. Az ő gyermekével voltam várandós. Reggel próbáltam ezt az abszurditást feldolgozni logikával és érzelmileg is, mire megértettem, hogy ez csak egy üzenet, bizony eltelt néhány óra. Délelőtt apukám felhívott, hogy jönne hozzánk, a gyermekeimnek Mikulás- napi csomagot hozna. Apuval sokat tudunk beszélgetni, lelkizünk is gyakran, de ez a mai megint több volt egy átlagos találkozónál.
A beszélgetésünk egy részében apu nagyapámról mesélt, sokszor dühösen, egyértelműen haragszik az apjára. A szavai megtelnek tanácstalan gyermeki szeretethiánnyal. Hallgatom és értem. Hogyne érteném és érezném azt, amiről próbál mesélni, hasonlót éltem meg én is kislányként, csak engem a saját apám (aki most ott ül velem szemben egy széken) ,,ajándékozott meg" ugyanennyi csalódással! Figyelem a szájából kicsúszó szavakat és bennem nem jelenik meg a düh. Nem szeretném a fejéhez vágni, hogy ő sem volt jobb, sőt! Nem akarom meggyőzni, hogy mi többet érdemeltünk volna, hogy neki kellett volna meghaladni az apja árnyékát, különbnek kellett volna lennie! Dehogy mondok ilyet! Figyelem apám arcát. Hatvanegy évesen még mindig apukáját hibáztatja és részben már tudja, felismeri, ő is elkövető, hogy neki sem sikerült eddig máshogy! Az apja kudarca az övé is. Látom, elbizonytalanodik.
Szelíden kérdezem, vezetem őt a hibáztatás síkjáról a megértés felé. A felnőtt énem megtartja a pillanatot, nem akarok könnyen lezavarni semmit, a kényelmetlen helyzetet megúszni, mert nem szeretném, ha visszatérne az önsajnálatba. Érlelem, tartom, vigasztalom a szavaimmal. Olyan egyszerű mondatokkal, mint, hogy ,,Emlékszel nagypapa apukájára? Ő milyen volt, hogy bánt vele?".
Apu elhalkul, gondolkodik és levonja a tanulságot. Kimondja, szörnyű kapcsolata volt az apjának is a nagyapjával, még annyira sem tisztelte, szerette, mint őt az én nagyapám.
Néhány percig nem találjuk a témát, ami átkötné a beszélgetést erről a pontról. Nem rágjuk egymás szájába a szavakat. Nem mondom ki helyette, amit ki kellene. Csak vagyunk egy térben.
Nagypapámmal álmodtam, aki megajándékozott apám gyermeki fájdalmának terhével. Terhes voltam, apámmal. Terhes voltam apám súlyától, apám tetteinek, mulasztásainak súlyával. Cipeltek, bennem alakult és vajúdással, szakítással, könnyes, görcsös fájdalmakkal megszültem, világra segítettem. S most itt van velem, ide ült mellém, ahogy ezeket a sorokat írom.
2021.szeptember 8.
Három nap múlva lesz fél éve, hogy apám telefonszámát hiába hívnám, nem szólalna meg sajátságos hangszínével. Hat hónapja véget ért az ő földi útja és nekem meg kellett tapasztalnom, hogy ezek a beszélgetések, ezek a közös pillanatok, felismerések maradnak már csak belőle.
Foszlányai az életnek. Ezen a felületen is.
De van!
Még mindig: élő, változó, alakuló, csak most már ebben a fomában.
