Április vége van. Az erkélyemmel szemben két akácfa áll. Bennük gyönyörködöm március elejétől, ahogy az első erősebb napsugár kicsalogat egy pohár borral a kezemben, vagy akár már az első hópihék szállingózásakor, január elején. Csendben szemtanúi az életünknek az ,,agácik", ahogy nagypapa nevezte őket.

Más ez a mai reggel, mint az eddigiek. Pára lepi be az udvart, a kertet. Lefőzöm a kicsi, méregerős risrettót, úgy indulok papucsban a reggeli sétámra. Nincs menő gumicsizmám, a fekete lábbeli  legalább annyira viccesen hat a csíkos pizsamanadrággal párosítva, mint a hozzá felkapott melegítőfelsővel. Elengedem. Belépni ebbe a párától misztikus birodalomba, az én titkos kertembe  egy régi - új élmény. Már-már elfeledtem. Erre sem volt idő. Ezt például visszaadták az elmúlt hónapok. Az egy helyben ücsörgés és a "csak" levés csodáját is. A megfigyelését, a rácsodálkozásét, a döbbenetét. Azét, hogy majd egy dekádnyi idő elrepült úgy, hogy ez az egész végig itt volt, az enyém volt és mégsem. A nedves fű percek alatt átáztatja a zoknim, alatta a kötést is, amely a törött lábujjamat rögzíti.  Igen, volt már ilyen. Leülök a kivágott diófánk törzséből emlékként itt fogott rönkre, nézek és hallgatok. Újratanultam ezt is.   Énekesrigó, feketerigó, vadgalamb, veréb, fakopács, zöldike, cinke, rozsdafarkú, barázdabillegető,- sose vagyok egyedül. S hogy ne maradjon ki egy madár se, Tibi bácsi kakasa is jelzi, hogy lassan kinyit a bolt emberek!  A fák kontúrjai elmosódnak ebben a reggeli varázslatban, mögöttük az eper, szedek egy marékkal, beviszem a reggelihez a családnak.

Elhalkultam az elmúlt hónapokban. Jól esett. Kisebb lett a világ, valahogy mégis több mindenre tudtam rácsodálkozni. Most újraalakul minden és én félelmemben két kézzel kapaszkodom abba, amit elszállni látok a reggeli párával. Pedig nem kellene. Meg kell tanulni újra beszélni, újra szólni, nem minden áron csendben maradni. Kimondani az elmúlt hónapok tapasztalásait. Azt, hogy mit szerettem, mit nem vagyok hajlandó elengedni és mi az, ami dühít. Mi az, amit nem hagyhatunk, nem engedhetünk a világnak, a társadalomnak, a politikának, munkaadóknak, az iskolarendszernek, a minket körülvevőknek. S tenni mindezt úgy, hogy az ember nem retteg attól, újra zajos  lesz minden és zavarodottságában megint  világgá megy, végleg  elveszik. Megtanulni közben, s utána újra visszacsendesedni. Hallani a legszebb csendet, amely segít a legőszintébben megszólaltatni  az igazság és a józan ész hangját, s amely már nem csak a reggeli kertben, hanem benne is ott van örökre.

Anyám sikít. Velem. Nekem. Valamit biztos rosszul mondtam, félreérthetett, csak egy kis segítséget kértem, mert nem jutok el a barátnőmhöz, pedig hetek óta nem találkoztunk.

Állok mereven. Mintha a mozdulatok elképzelhetetlenek lennének. Valami lehúz, a mellkasomban érzem a gátat, amely bénít. Valahol a levegő is elszivárog belőlem, mindjárt megfulladok. Szid. Vádol. Sérteget.

Én meg nem tudok válaszolni, mert hiábavalónak érzem, oly sokszor próbáltam már. Így csak állok előtte. 

Herner Dorka munkáit, írásait Durica Kati barátnőm ajánlotta nekem. Kati most is nagyon jó tippet adott, sőt! Mikor megkerestem Dorkát a levelemmel, hogy szeretnék vele ezen a kevésbé személyes módon beszélgetni, már fel voltam iratkozva a hírlevelére és olvastam a szinte háromnaponta érkező írásait, amelyekben a vigaszt, az erőt, egy szélesebb rálátást és a női összetartozás érzését is megtaláltam.

Közvetlen, kedves, megbízható beszélgetőpartner. Mintha velem szemben ülne az emailek váltásakor, olyan érzések közepette olvasom a sorait és mosolygok, mert tudom, hamarosan mások is kapnak belőle egy szeletet.