Milyen érzés elengedni a kezed? Most, mikor megtörténik, mélységes szomorúság fog el. Ne érts félre! Megérzem mikor nem kell már az a kísérő támasz, amiért megkerestél. Minden egyes utitársamnál tudatosítottam eddig is, hogy eljött a búcsú ideje, és egy percig sem tartóztatom fel a folyamatot. Mert azt szeretném, hogy szabadon mehessen mindenki és meglelje önmagában a forrást, ahonnan meríthet támogatást, erőt, kitartást, vigaszt, vagy a folytatás útját, amikor erre készen áll. Önmagadra támaszkodj, mert akkor vagy stabil, ezért engedem el a kezed, mégha hiányozni is fogsz!

A pöttyös pizsamas nő csapzott volt és zaklatott. Három órán át hallgatta,hogy a Férje értékeli az elmúlt nyolc hét karanténban töltött napjainak eredményeit.

Hirtelen zúgó zajt hallott a szívében és agya legmélyebb rejtekében. Bevágta az ajtót és csütörtök este 22.23-kor beült az autójába egy védőmaszkkal, egy kabátban, egy cigis dobozzal, pizsamában és világgá ment.

Már megint arra ébredtem éjjel kettőkor, hogy melegítőnadrágokat kell rendelnem  a gyerekeknek és magamnak, rendezettek kell hogy legyünk most is, nem lehet szétzuhanni, dukál a kisminkelt képemhez a macinaci, rajtuk meg ne legyen otthon se bokavillantó kinőtt nadrág, aztán magamra ordítottam csendben, igyekszem legalább éjjel némán rendezni az efajta exisztenciális konfliktusaimat, mondtam, hogy te szerencsétlen, hát nem mindegy, hogy mi a fene van vagy nincs most rajtunk és akkor előkapartam a két hónapja elzsákolt kinőtt ruhák közül néhányat, jó lesz ez most, miért ne lenne, de közben meg éreztem, hogy szűkül a tér, lejjebb ereszkedik negyven centivel a plafon, igen negyvennel, jó a szemmértékem, most is, negyven nagyobb mint huszonöt, néhány hónap múlva már ezt taníthatom a most még elsős lányomnak, pedig egy dolgot tudtam mindig, hogy tanár, az sose szeretnék lenni, aztán most mégis és sokszor haragszom másokra, mert hogy lehet egy emberre, aki hét évesen is „csak ne tanár“ akart lenni rányomni ezt az egészet, máskor meg örülök, hogy nem csak fél órában láthatom naponta, ahogy okosodik, ilyenkor elszégyenlem magam, mert olyan dolgot érzek, amit mindig is tagadtam, megtagadom magam, kifordultam, ki vagyok én, ismerem-e magam egyáltalán és mivel a plafon még mindig közeledik felém, 42 centinél jár már, kihúzom a mindig is görbe hátamat, mert most olyan dolgokat csinálunk, amelyekre eddig sose volt időnk, nekem sem volt egyenes háttal járkálni, hát most jól kihúzom, a melleim így nagyobbnak tűnnek, de sajnos a hasam is, hirtelen eszembe jut, miért jártam eddig görbe háttal, majd visszamegyek "söbetűbe", pedig csak huszonnyolc napig kellett volna kibírnom, hogy ebből is szokás lehessen, a szekrényhez lépek, előveszem az egyik ruhát, amelyet majd az anyák napi ünnepségen nem fog viselni a lányom, megsimítom, amit a nagyobbiknak vettem a kerületi szavalóversenyre, ami elmaradt és kiakasztom, mert kinövik őket, az istenit, minek őrizgetem, minek?