Akkor hogy is van ez a szülinapos dolog?

Ma vagyok 36 éves. Augusztus huszonharmadika van. Az éjjelt néhány rúgás kíséretében, állandó helykereséssel töltöttem. Cserébe a fiam hét előtt felajánlotta, menjünk ki. Ki, a nappalit jelenti és a mesenézéssel összekapcsolt reggelizést. Miután minden kívánságát teljesítve visszazuhantam az ágyamba, ahol már csak az én Nagylányom aludt, egyre több a telefonomra érkező üzenet, értesítés hangját szűrték át a falak. Ebből tudtam, ma biztosan szülinapom van.

 

Az arcán végiggörgettem az ujjaim. Puha bőr, erős csontozat. Keresem a babaarcát, hátha egy pillanatra visszaköszön, az pedig azt jelenthetné még nem múlik, ott van az a csöpp ember, aki annyira meghatározta létezésem. De el kell fogadnom, ő is egyre önállóbban az útját járja! Van azért, ami nem változik: a szemöldöke. Csak erősebb, még karakteresebb, ahogy a szeme... A lányom felkel a cirógatásra, megölel, ő már tudja, hogy szülinapom van, nem felejti el, az ajándékom két hónapja az ékszeresládámban várja, hogy hordhassam (egy türkiz fülbevaló, az ízlésésebb fajtából, a zsebpénzéből fizette). 

Lendülettel kelek ki, felöltözöm és ágyneműt cserélek. Elindítom a mosást. Tegnap anyukáméktól kukoricát hoztam, az lesz a reggeli, megfőzöm. Igazi csemege, nem is vágynék svédasztalos reggelire, nincs jobb. Lehúzom a kukorica leveleit, vízbe teszem a csöveket, alágyújtok és közben találgatok, hogy ezek az egészen tökéletes kukoricák mennyire lesznek édesek.

Kávét főzök, a kicsi pedig követ az erkélyre, ahol jóval hűvösebb van a tegnap reggelnél. Hideg a csempe a lábam alatt, teljesen átjár az érzés, szinte lezsibbadnak a lábujjaim. A telefonom rendszeresen jelzi a bejövő üzeneteket. Félreteszem. Képtelen vagyok megnézni.

A fiam az ölembe fészkel, kicsi teste olvad az enyémbe, beleszagolok a hajába, miközben szorosan összefonódunk.

A Kedves hív, hamarosan érkezik. Ma ebédet főz, tegnap bevásárolt hozzá. 

Kortyolok a kávémból. Szemben velünk, édesanyámék udvarán elviharzik Ottó papa. Sárga póló van rajta, a kutyához megy. Mosolygok, nem kiabálok, nem akarok hangoskodni. Vasárnap reggel van és a világnak ma sem kellene tudtára adni, hogy vagyok, hogy ez egy fontos nap. Mert nem az! Csak az átlagos vasárnap varázslatos miliője.

Semmi különleges nincs abban, hogy én, holnap Te, máskor pedig a szomszéd születési dátuma ismétlődik rendszerűen. 

A különlegesség abban van, ahogy semmi sem különleges. Ahogy minden áramlás, történés, párbeszéd a helyét megtalálva rendet teremt.

A különleges a felismerés, hogy semmi sem végérvényes, az egyediség másolható, a lét pedig vánszorogva cipeli az emberi terheket.

A különlegessége a mai napnak a hangulata, nem a történései. Negyed tíz van. Nem olvasom az üzeneteket a telefonomon. Bár hálás vagyok mindenkinek értük, mert nekem azt jelentik, számítok.

Ez az év az egyik legkeményebb évem. Csak egy hasonlóan erős évre emlékszem, ami még ennél is átformálóbb, töményebb volt, és igen, az az év rengeteget tett hozzám. Ennek hála, ma már nem a veszteségeimet látom, hanem a fejlődést belőle. Így most már erre a furcsa 2020-as évre is másképp tekintek.

Idén, 36 éves koromra megtanultam, hogy nem lehet tökéletesen szeretni. Akarattal sem. A szeretetet kérni lehet, de leginkább csak adni és befogadni, annak különböző formáit. Erről sokat beszélünk az ügyfelekkel, hol és miben találhatjuk meg azt érzést, hogy szeretve vagyok. Nekem pedig minden napomban töretlenül keresnem kell ezeket az élményeket, mint ahogy mindenkinek, aki kiegyensúlyozott életre vágyik.

Idén tanultam meg, hogy nem tudom egyedül megváltani a világom és nem vagyok képes már egyedül elviselni több feladat, még nagyobb elköteleződés terhét. Az én belső határomat elértem, nincs több bennem. Ha ezt nem tartanám tiszteletben, a létezésem ellen mennék. 

Idén ezért nemet mondtam egy nagy felkérésre. Nem könnyű. Most sem. Naponta eszembe jut, hogy ha arra igent mondok, most hol tartok és vajon egyszerűbb lenne-e?! Ezek a kérdések pedig azért jönnek, mert tíz év után egy erős motivációmat és hajtóerőmet is méltósággal el kell engednem, de emiatt az életem számos területén mást és máshogy kell majd alakítanom. Tehát újra át kell szabni az életvitelem, mindennapjaimat.

36 éves koromra tanultam meg, hogy a bocsánatkérés lehet néma és türelem kell hozzá. Állhat kicsi gesztusokból, figyelmességekből és alázatból. De legfőképpen időből!

Ma tudom csak kimondani a lányomnak, hogy megesik, épp azért nem tudom eléggé szeretni őket, mert magamat is nehéz. S olyankor is, próbálok és igyekszem, de általában sose sül el jól az igyekezet és végül még nagyobb zűrt okozom. El kell ezt nekem nézni, még van mit tanulnom. A Nagylány szótlanul jóváhagyja.

Szerencsére van, aki ezeken túl is itt van az életem részeként.

Van, hogy  senki se fér mellém, akkor kísérnek. Van, hogy a lehető legszorosabb összetartozásban élnek velem, máskor pedig a világ végére menekülnek szúrós lelkem elől bujdosva. Mégis, egyelőre itt vannak! Talán mert érzik, szeretve vannak és ők is tanulnak engem szeretni.

Édesanyám! Ma, és minden augusztus 23-án szeretném, ha Te lennél ünnepelve. Mert igent mondtál rám, mert az én csodálatos és nagylelkű anyukám vagy és mert mostanra olyannak szeretsz, ahogy vagyok.

Nem kérek ajándékokat, tárgyakat, finomságokat. Mindenki aki szeret, csak gondoljon rám és arra, hogy végülis szép és könnyű az élet, ha alázatosak tudunk lenni.

Szeretettel gondolok Rátok!