Őszintén, én nem gondoltam volna, hogy még egyszer írni fogok egy sort is bármiféle lockdown kapcsán. Múlt év tavaszán még volt bennem közlési vágy, szerettem volna naplózni a megéléseinket, de a kezdeti lelkesedést nagyon gyorsan kiirtották belőlem az olyan pitiáner tényezők, mint a full time homeoffice két iskolás gyerek mellett, akik közül az egyik történetesen elsős volt, a sose elég kajamennyiség, amelyet nekem kellett legyártanom, az extrém sok munkahelyi munka, szorongás, pánik, halálfélelem, gyerekbunyó és társai. Pedig én tényleg jól kezelem a stresszt, bírom a nyomást. Stratégiai helyzetekben pedig kimondottan brillírozok. Akkor is így volt, hiszen az első lockdown  előtt két nappal megérkezett az új mélyhűtőnk, amely a bejelentés pillanatában már megpakolva várt bevetésre, ahogy a fullosan feltöltött kamránk is az egy hónapra elég kajamennyiséggel és a havi menütervvel. Na meg az öt darab egyforma, fekete, menő mackónadrágom a Tchibo webshopjáról, biztosítva ezzel a laza, kényelmes és sportos megjelenést a dolgos otthoni hétköznapokra. Ha tervezni kell, nem vagyok kispályás, gondolom ez mindenkinek lejött.

Ahogy belépett a szobába és ránézett az ágyon fekvő gyerekre, furán ismerős volt a pillanat, érezte, ahogy lassan összeszorul a gyomra, hányingertől remegett, a szőrszálak a kezén reszketve meredeztek, nem mert levegőt se venni, mert tudta, hogy van itt még valaki, lennie kell, ismeri a szagát, felismeri a levegő suhogásából, igen, itt van, újra itt! Aztán mikor közelebb lépett az ágyhoz, látta, hogy az unokája mellett, igen, ott, a felhúzott térde és a hasa mellett gyűröttebb a párna, úgy süpped be, mint ahol most is ülnek éppen, és akkor már nem volt kétség, már csak magát próbálta becsapni, keveset aludt, nincs rajta a szemüvege, túl erős volt a fertőtlenítő szaga, attól érez mindenféle valótlanságot, de közben meg mégis tudta, mi történik éppen, nagyon is jól tudta. Az orvos benyitott,  a gyűrött takaróra pillantott, megállt hirtelen, nem is jött közelebb.

- Egyétek meg szépen a spenótot, -mondom a gyerekeknek, mikor hármasban leülünk vacsorázni. Az asztalon elegáns fehér terítő,  egy csokor virág, szűrt víz a poharakban.

- Majd ha apa is hazaér, - vágja rá duzzogva a nagyobbik lányom. Szemmel láthatóan nem tetszik neki a ma esti kínálat.

Ránézek a kisebbikre, ő is bólogat és annyit fűz hozzá: Igen, majd akkor!

- Egyetek csak szépen, vacsora után kaptok még egy kis kölespudingot is. Jó étvágyat kívánok!  - szólok rájuk újra, majd felállok az asztaltól, a mosdóba megyek és a férjemet tárcsázom.

Hosszan kicseng, de nem veszi fel. Újra hívom, kinyomja. Az utóbbi időben nem ez az első kihagyott vacsorája. Érzem és tudom, hogy baj van, semmi se a régi már, de úrinő nem veszekszik, nem kérdez a férjétől olyat, hogy ki az a kurva, csak annyit ír: kihűlik a spenót, kérlek igyekezz haza. Leteszem a telefont, némán a földre rogyok. Darabjaira hullik a párolt lazac, brokkoli, édesburgonya, gondosan tálalt, meghitt családi vacsorák illúziója a fejemben. Újra hat éves vagyok, anyám valamelyik sötét lebujban keresi apámat. Apám dzsekijének gallérján alkohol és romlott nők szaga. A tányéromon sokszor újramelegített maradék. Ma is elmaradt a jó étvágyat kívánok. Sötét van, félek, egyedül vagyok.

Durica Katarina somorjai írónő A rendes lányok csendben sírnak c. regényét színpadra vitte a Vígszínház! Az ősbemutató március 13-án lesz a VígStreamHáz felületén.

Mi is megnézhetjük, mi is ott lehetünk, együtt izgulhatunk a főhősökkel!