mertnoneklennijo top gold

  • Gajdos Pribék Emese
  • Anya

Az otthonszülés élménye

Névtelen terv min ,,Anya, ha megszületik a kisbaba, Fürjecskének fogjuk hívni, jó? ” -ajánlotta fel János.

,,Holnap már biztos megszületik.” - tette hozzá Krisztián.

,,Már nyugodtan iderepülhet Fürjecske, készen állok. ” - biztattam én. És mély álomba merültünk. Most elindultak az ösvényen. Elég nagy csapat lett belőlük, elől ment Róka fiúcska és Lórió, utánuk Prérifarkas apó, aztán Antilop Fürjecskével a hátán, és végül a két Medve a nehéz batyukkal.

Bővebben

  • Mészáros Krisztina

Beszélgetés az abortusz elvégzése után

abortusz thinkstockAzon a fájdalmas napon nem beszéltem vele. Csak egy nappal később írtam neki, hogy vele voltam, lélekben, gondolatokban. Név nélkül vállalta a beszélgetést az a három gyermekét nevelő anya, akin néhány hete abortuszt végeztek.

Amikor megkerestél, hogy segítség kellene valami feldolgozásához, mint coach hallgattalak és dolgoztunk a céljaidon együtt. Csak utána kértél arra, hogy a Mert nőnek lenni jó weboldalára szülessen meg egy beszélgetés, mert úgy láttad itt van tér és forma, de leginkább befogadó közeg a témához.

- Igen, mi most már egy más, mély bizalmi kapcsolatban tudunk beszélgetni, és ennek hála arra is képes vagyok, hogy ki tudjam mondani mit jelent anyaként egy terhességmegszakítás. Tudom,hogy ha nem vagy előtte a coachom, nem akarnék egy nyilvános felületen kitárulkozni, nem kerestelek volna meg azzal, hogy kellene erről írni és szeretném.

Bővebben

  • Vojakovics Friedrich Tímea

Megmondom mi az igazi csoda, ha a testedet nézed!

83722525 1906701269462012 4319476720148152320 nMegteszem én is, reagálok valamire, amire nem szoktam, még csak figyelembe se veszem az ilyen jellegű okosságokat, de emellett már nem lehet elmenni szó nélkül. Amikor valaki azt hiszi, azért mert sok pénze van mondhat bármit és bárhogyan, és aztán még az emberek a hibásak mert szegényt támadják.

Kedves senki, az ember azt hinné egészségügyi gondjaid után érted és érzed miről szól az élet, érted és érzed mit jelent a szeretet, a jó, az igazság és a gyönyör az életben, hogy érted és érzed mit jelent a test és lélek, de úgy látszik ezek a fogalmak messzire elkerültek.

Bővebben

  • Bartalos Tóth Iveta

Rohadtul újratervezve

EdinaReggel az ébresztőóra hangjára kelt. Percekig mozdulatlanul feküdt az ágyban, ilyenkor a dolgok a maguk természetességében lassan indultak. Izmaiban érezte a tegnapi edzés hatását. Szerette az izomlázat. Szerette az érzést, hogy tesz magáért, szerette az érzést, hogy vannak izmai. A konyhában megitta a reggeli turmixát, ezt ma is néhány színes pirula követte. Belépett a fürdőszobába.  Ahogy a tükörbe nézett, látott egy arcot. Majd újra belenézett és már azt látta, milyen lesz hamarosan. Kezei gyakorlott mozdulatokkal vitték fel az alapozót, a szemfestéket, néhány perc múlva cicás szemek néztek rá vissza a tükörből. Kinyitotta a  kisszekrény ajtaját, az egyik polcon ott sorakoztak a piros rúzsai. Igen. Mára ez a szín lett a védjegye. Lehetett akármilyen fáradt, nyúzott, indulhatott egy jó kis házibuliba, vagy csak a sarki kisboltba, az a bizonyos piros rúzs mindig ott virított az ajkain. Most is már csak ez a lépés volt hátra. Ajkait gondosan körberajzolta a színben egyező kontúrceruzával, majd jöhetett a rúzs. Elégedetten nézett a tükörbe. Szerette azt a lányt, akit ilyenkor látott. A szekrényéből kiválasztott egy nőcis ruhát, indulásra készen állt. Ahogy mindig, ma reggel is elővette a kis fehér Polaroid Instax gépét. Mosolyogva, szinte kacérkodva a kamerával belenézett és készített egy fotót magáról. Egy pillanat és már a kezében is tartotta a fotót. Ahogy meglátta, elmosolyodott. A képet az éjjeliszekrényre tette és elindult dolgozni. A város ma sem volt kedvesebb mint máskor. Ugyanazok az egyenszürke épületek, emberek, arcok, az utakon dugók, futás, feszültség mindenütt. Ő mégis békés maradt. Lassan lépkedett, ajkain a piros rúzzsal mosolyogva haladt át az idegesen loholó tömegen. Aztán néha lelassult a pillanat, volt, hogy megállt, egy szempár ránézett, az a tekintet, az a lépés hirtelen más lett, nem ütemes, nem robotszerű, nem ából bébe programozottan tartó, hanem emberi, a szépre, a másra rácsodálkozó. Majd jött egy másik, egy harmadik és újra megtörtént mindez.  Látta őket, látta, ahogy kiszakadnak egy percre az őrületből és csak nézik, bámulják. Nem jött zavarba. Szerette ezt az érzést. Bizony, ez a piros rúzs varázsa, gondolta és nevetve belépett a munkahelye kapuján.

A nap most is ugyanolyan, volt mint máskor, feladatból sem volt kevesebb, kedvességből se több, ám ő egy ideje nem is ezektől tette függővé a boldogságát. Késő délután volt, mikor végre felállt az íróasztalától, táskájából előkerült a kis neszeszer, a tükörben ellenőrizte a sminkjét. Tökéletes, - gondolta és elindult haza. Az estéi a megszokott ütemben haladtak. Egy gyors és egészséges vacsora után összepakolta az edzős cuccait és elment tornázni a közeli terembe. Nem hagyott ki egyetlen napot sem, nem lehetett. Az edzés után aztán végre le lehetett lassulni. Újra arctalanabb lett az arc, a miniruhát puha és meleg köntös váltotta fel. Odalépett az éjjeliszekrényéhez, a reggel készített polaroid képpel a kezében leült a hófehér íróasztalához, majd a  fiókból elővett egy vastag piros naplót. Kinyitotta az utolsó megkezdett oldalnál, felírta a dátumot és aláragasztotta a képet. Ahogy az a helyére került, percekig mereven bámulta a lapot, majd lassan átlapozta a vaskos füzetet. Minden oldalon dátumok, mini polaroid képek, és az a bizonyos piros rúzsos reggeli mosoly. Lassan végigsimította a lapokat, könnyek szöktek a szemébe. Eszébe jutott az az öt évvel ezelőtti május, amikor percek alatt kifordult magából a világ, a pillanat elszabadult körhintává változott, amit addig nézett, hirtelen nem látta, aztán már csak a nyomásra emlékezett, az ordításra, a rettegésre, hogy ez az egész bizony tényleg idebenn történik, benn a fejében, és nem lehet kitépni onnan. Sklerózis multiplex mondta ki az orvos az ítéletet, és mivel neki semmit sem mondtak ezek a szavak, idegenek voltak, idegen a betegség, idegen bármiféle diagnózis, sírva kérte, magyarázza el, ő ezt nem érti, hogyan, miként, miért??? S aztán néhány perc múlva már csak ült mozdulatlanul, már a könnyek se potyogtak, csak annyi maradt meg benne a felsorolt tünetek és várható állapotromlás után, hogy van még tíz jó éve.

Tíz ... jó ... év. Háromezer hatszázötvenhárom nap. Ennyi maradt. Huszonhat évesen. Eddig egy végtelenített számnak érezte az életet, most beindult a visszaszámlálás. Háromezer hatszázötvenhárom jó nap. Ennyi az élet. Tényleg ennyi az élet? Azokban a hetekben el kellett mindent gyászolnia, ki kellett hullania minden könnycseppnek előre, ki a tíz évi adagnak, mert az óra, az már ketyegett, az idő pedig kegyetlenül telt, nem lehetett csak úgy megállítani. Hirtelen nem lehetett „majd” élni, „majd” megvalósítani, „majd” elérni. Ki kellett dobni a szemetesbe a majd alakul, majd meglátjuk, lesz ahogy lesz szavakat, újra kellett mindent programozni, most kellett élni, most megkapni, most elérni, most boldognak lenni. Mert a holnapokból minden nappal egyre kevesebb lehet.

Nem volt több féktelen buli, nem volt több éjféli meki, nem volt két napig ágyban punnyadás. Az izmoknak nem volt szabad elfelejteniük, hogy vannak, hogy élnek, hogy mi a dolguk. Edzeni kellett, tudatosan élni, irányítani mindent, nem hagyni szétesni az egészet, nem, egy napra sem. Mindennap a legjobb formában lenni, felvenni a legszebb ruhát, úgy sminkelni, mintha bálba menne, és felkenni azt a bizonyos piros rúzst, mert minden pillanat ünnepi, ha tudod, hogy nem lehet, talán nem lesz akárhány ugyanilyen.

Lassan becsukta a naplót, majd feltette a polcra a másik négy mellé. Ez volt az ötödik éve. A második polcon öt ugyanilyen piros füzet sorakozott üresen. Várták, hogy ők is megteljenek piros rúzsos, mosolygós kis képekkel. Hogy egyszer, amikor majd mindez elmúlik, amikor már talán a kontúr sem sikerülhet ilyen tökéletesre reszkető kezekkel, legyen mire emlékezni, legyen miben gyönyörködni, legyen mibe kapaszkodni.

Szorongva nézte a másik polcot. Szóval még egy polcnyi.... Szóval már csak egy polcnyi, és akkor hirtelen azt érezte, nem lehet így élni, méltatlan és kegyetlen rászámolni valakire, aki még hihetné, hogy a végtelenségig és még tovább, hogy lehetne még bármi és bármennyi, főleg amikor ilyen szépen csillog a piros rúzs az ajkán, ahogy ma is.

Hogy a francba lehetne egy életet bezsúfolni tíz évbe, tíz piros albumba? Hogy lehetne körbeutazni a világot, bunge jumpinggal leugrani egy hídról, megkóstolni minden fura ételt, szambázni a riói karneválon, lefutni egy maratont, hinni, hogy akár űrhajós is lehet, vagy éppen rocksztár? Hogy lehetne tíz év alatt elolvasni a világ összes könyvét, aztán bölcsnek lenni, most hirtelen és rögtön, mert azt mondják, csak ennyi lesz, nincs öregkor, neked az kimarad kedvesem. Hogy lehetne várni úgy az igaz szerelemre, arra, amelyik az utolsó leheletedig is kitart, hogy te tudod, azt mikorra várhatod. Hogy az Istenbe? Hogy? Sehogy!

Megtörölte a szemét, felvett egy melegítőt, kiviharzott a lakás ajtaján, és eltűnt a sötét utcán.

Egy óra is eltelt, mire fordult a zárban a kulcs, nyílt az ajtó, felkapcsolta a villanyt. Újra a nappaliban állt a polc előtt, kezében egy nehéz dobozzal. Letette az asztalra, majd feltépte a ragasztását. A dobozban tíz, ugyanolyan piros napló volt, mint a polcokon. Kipakolta őket mind sorban, majd hátralépett. Húsz piros napló. Húsz év. Ennyi idő alatt azért már élni is lehet, nem? A táskájából elővette a piros rúzst, a fiókból kivette a Mini Polaroid kameráját, elmosolyodott és kattintott. A második képet is gondosan beragasztotta az utolsó dátum alá, majd nagy betűkkel odaírta: Rohadtul újratervezve!!!

(Őszinte szeretettel és tisztelettel Mészáros Edinának). ♥

Made with love by Mert nőnek lenni jó. All rights Reserved.