Ez most a harmadik, vagy a negyedik???
Őszintén, én nem gondoltam volna, hogy még egyszer írni fogok egy sort is bármiféle lockdown kapcsán. Múlt év tavaszán még volt bennem közlési vágy, szerettem volna naplózni a megéléseinket, de a kezdeti lelkesedést nagyon gyorsan kiirtották belőlem az olyan pitiáner tényezők, mint a full time homeoffice két iskolás gyerek mellett, akik közül az egyik történetesen elsős volt, a sose elég kajamennyiség, amelyet nekem kellett legyártanom, az extrém sok munkahelyi munka, szorongás, pánik, halálfélelem, gyerekbunyó és társai. Pedig én tényleg jól kezelem a stresszt, bírom a nyomást. Stratégiai helyzetekben pedig kimondottan brillírozok. Akkor is így volt, hiszen az első lockdown előtt két nappal megérkezett az új mélyhűtőnk, amely a bejelentés pillanatában már megpakolva várt bevetésre, ahogy a fullosan feltöltött kamránk is az egy hónapra elég kajamennyiséggel és a havi menütervvel. Na meg az öt darab egyforma, fekete, menő mackónadrágom a Tchibo webshopjáról, biztosítva ezzel a laza, kényelmes és sportos megjelenést a dolgos otthoni hétköznapokra. Ha tervezni kell, nem vagyok kispályás, gondolom ez mindenkinek lejött.
Négykor keltem, gerinclazító tornával kezdtem, megfőztem, mire a gyerekek felébredtek, előre dolgoztam a munkámban a kora reggeli nyugalmat kihasználva, délben az udvaron sétáltam, levegőztem, kortyoltam a risrettot, simogattam a labradort, epret és paradicsomot ültettem, tiszta zen volt minden, aztán a szufla is elfogyott, a gebasz is beb…ott és egyszer csak beborult minden. Elnyelt. És gyűlöltem ezt az egész rendszert, amiért egyedül hagyott, nem kérdezte, bírom-e, hogy bírom, nem kínált választási lehetőséget nekem se és sok mindenki másnak se és persze mikor picsogtam, akkor jöttek a reakciók:
- Úgyis panaszkodtál, hogy keveset vagy a gyerekeiddel
- Más nőnek se könnyebb
- Neked legalább van munkád
- Te legalább dolgozhatsz hómofiszról
- Mit akarsz, teljes fizetést kapsz, míg más…
Nem szóltam többet. Elnémultam.
Aztán a második lockdown előtt két nappal beszereztem egy szuper nyomdát, mert hát hómofisz, meg merthát hómszkúling. Kellett is. És végig azon gondolkodtam, hogy oldják meg ezt a helyzetet azok, akik nem tudnak hirtelen nyomdát, notebookot, két notebookot vásárolni a hómszkúlingoló gyerekeiknek. És hogy ilyenkor megint hol van az állam? Meg a rendszer! Vagy akkor, mikor már másodszor ugyanazok a gyerekek nem tanulnak online és senki se oldja, hogy mi van a háttérben. Van- e net, van -e notebook, nyomda, van-e gondoskodó és segíteni tudó szülő, van -e mit enni most, hogy nincs iskolai ingyenebéd??? Fortyogtam.
Az lehet, hogy a második, meg a harmadik lockdown egybeolvadt? Pííííp. Pedig eskü, hogy nem szedtem semmit se, csak dé vitamint meg cét, mégse tudom. Nem emlékszem csak arra, hogy hat kilómétereket gyalogoltam munka után. Némán. És akkorra már az indulataim és a kérdéseim is elfogytak. Egy valamiben voltam biztos, hogy azokat a nőket, anyákat, akiket ekkorra már harmadszorra soroztak be, mint a katonákat, a nyár kezdetével visszavezényelik a munkahelyeikre, nyáron nincs ócséerr, értsd gyerekgondozási szabadság, nyáron fizesd a táborokat, küldd a gyerekedet ahova akarod és tudod, te meg menj vissza szótlanul építeni a gazdaságot.
És most itt vagyunk megint. A férjem kérdezte, kell -e valamit venni. Annyit mondtam: csak klotyópapír, kávékapszula és csirkemell legyen, a többit leszarom. Az elmúlt egy hónapban vagy húsz könyvet vettem, mert azt gondoltam egyszer, kétszer, háromszor, hogy akkor jutottam át utoljára a győri Libribe, szóval a lényeg már megvolt, a többi bagatel. Megnéztem a Tchibo aktuális mackónadrág kinálatát. Leporoltam a turmixgépet. Elpakoltam a nemrég vásárolt elegáns csizmáimat. Előszedtem a fittlabdámat, mert ha lockdown, akkor ugye gerinctorna. Minden felesleges érzelmeskedés nélkül kapaszkodjunk a megszokott dolgokba. Aztán úgy alakult, hogy mégse kapaszkodtam …
Folyt. Köv. :-D
