Hol is kezdjem? Talán kulcsszavakkal: két gyerek, négy órás autóút, nyaralás, Gombaovi, nyugalom, lazulás, szervezettség, ismerkedés, nevetés, egyszerű örömök. Gombaszögön buliztunk és szerencsésen megjártuk. Élménybeszámoló következik!
Szögezzük le az elején: ha valaki egyáltalán nyaralhat, utazhat, már eleve piszkosul szerencsés. De mivel az élet már csak ilyen, minden helyzet magával hozza a maga nyűglődéseit és dilemmáit, még az ilyen kiváltságosak is - ha nincs gond, az ember csinál magának. A legfőbb dilemma , hogy Anya kétféleképpen nyaralhat - gyerekekkel és (szentségtörő gondolat!) gyerekek nélkül. 
Ha mérni lehetne melyikünk várja jobban a nyári szünetet, én, vagy a gyerekeim, tuti nyernék! Na, nem állítom, hogy ezt a tulajdonságomat nem örökölték, mert minden adandó szabad napot, ünnepet nagyon tudunk várni. Ahogy megy az egyik, a következő tartja bennünk a lelket. A két hónap nyári szünet pedig maga a menyország. Most leírhatnám, hogy ilyenkor sokkal több a dolgom a fiúkkal, sokkal elfoglaltabb vagyok, de nem! Amikor lehetőség van rá, én is tovább alszom, jöhet az ágyba kávé (jöhetne, mert ilyen még nem volt...) , olvasgatás, napozás, gyors terasz ebédek, csavargások (milyen jól is tud esni a hűs pláza falai közöttJ). Nade! A szünet jó, a szünet arra van kitalálva, hogy kipihenje magát baba és mama. Ennyike.
Fél éve kaptam egy rendhagyó születésnapi ajándékot: repülőjegyet Londonba. Az uticél összefügg az adományozóval, hiszen Moncsi az egyik kísérőm az életemben, a másik meghatározó kísérőm pedig ott él, Anita barátnőm. Az ajándékozást megelőzte egy komoly tanácskozás, véleménycsere a családom és a lányok közt, mert egyesek arra tippeltek, hogy nem repülök el a gyerekeim nélkül három napra, két éjszakára, míg voltak, akik azt gondolták biztosan bevállalom. Épp emiatt Moncsi szorongva adta át a meglepetést, és meghagyta, hogy ha nem szeretnék menni, megérti, elfogadja, de felkészülhetek az elszakadásra, hiszem az még öt hónap...Én pedig úgy döntöttem, igenis megyek és kihasználom az alkalmat, hogy hét évvel ezelőtti állapotot éljek meg, amikor még nem a gyerekek körüli teendők töltötték ki a napjaim nagy részét.
Szerdára szabit vettem ki. Húzós hónapok vannak mögöttem, de az előttem álló időszakra tekintve legalább ennyire feszes lesz a tempó. Kell a leállás, kell egy kis törés a feladatokkal teli napok közt, kell két mély lélegzet, egy kicsi a másból.
Én a szabiban a szabadnap előtti koraestét szeretem a legjobban. Ma is volt rohanás, úton voltam kora reggeltől, vártam a lelassulást, a játékot az udvaron a kéthónapos labradorral és a gyerekkel. A nagy kézilabdaedzésen van, lesz egy kis idő csak úgy lenni.
Volt. Konkrétan a felsőm cseréjéig jutottam, amikor éktelen ordítást hallottam az udvarról. A kisebbik volt az. A hangjából ítélve rögtön tudtam, nagy a baj. Nem egy sírós gyerek. Eszeveszetten futottam ki a házból, cipő nélkül, át az udvaron, amikor is megláttam a teljesen véres arcú, fájdalmasan nyerítő gyereket. A két tenyerébe folyt a vére. Folyt. A perc töredéke, amikor nyerítenél, de nem lehet, elfutnál, de nem szabad, eltakarnád a szemed, pedig oda kell nézned... borzasztó. Jelen lenni, az erősen vérző sebeket egy ezredmásodpercnyi idő alatt felmérni. Egy a szeme felett, mély, sebészet, egy az orrán, detto. Összeszorítja a szemét. Rettegve de határozottan szétnyitni azt, hogy a szemgolyója egyben van-e. Egyben volt.
