Eltoltam megint!

Arra jók ezek a véres, most már száradó sebek, hogy felfogjam, anyaként egyetlen egy dolgot kellene csinálnom: a gyerekeim épségére vigyázni, nekik élni. Csak nekik, velük összhangban. Fáj a lelkem, mert megint arcra esett a gyerekem, én meg pofára, mert úgy érzem megbuktam anyaként, hiszen nem tudtam megakadályozni a balesetet. Nem különben szervezőként, emberként is, amiért a gyerekek mellett nem érkezem semmivel, ami egykor és most is fontos volt, vagy lehetne. Még mindig nem tudom ennyi év után sem mikor kell kiszállni a mókuskerékből és megérdemlem-e egyáltalán azt a néha felbukkanó állomást, ahol megpihenhetek.

Egy anya vallomása!

 Most úgy érzem, azt a döntést kellene meghoznom az anyaságomban (bár erről előtte senki sem szólt arról, hogy ez is a pakliba kerülő lap), hogy a kicsikért feladom és feláldozom azokat a szerepeket, amelyeket nem hozzájuk tartoznak. A Mert nőnek lenni jót, a tanítást, workshopokat és saját képzésemet is. Dehát a takarítónő, a szakácsnő, a taxis, a játszótárs mivoltom marad, csak azt kell félretennem, amit megálmodtam még magamhoz, vagy amelyeket hozzám adnának, engem építenének. Ezek mondjuk azért kerültek az életembe, hogy ne őrüljek meg a hétköznapok mókuskerekébe és kiéljem a bennem rejtőző és kibontakozni vágyó Ént. De ugye ez mellékes, ha csak úgy tudom ezeket művelni, hogy közben azt érzem, bármelyik percben kivégez a gyerek valamit, vagy kárt okoz magában!

Azt érzem lassan nyolc éve. Akkor szakadt ki belőlem a nagyobbik fiókám, azóta folyamatosan mérlegelek, a szerepeim, munkám, időm, energiám, barátaim fontossági sorrendjét próbálom felállítgatni, de sorra belefutok ezekbe a napokba és hetekbe,mint a mostani is. Mostanra egyre nehezebb a középutat megtalálni, talán mert nincs!

Akkor, amikor a fiam sebeinél sokkal nagyobbakat kell túlélnem a saját bőröm alatt, a lelkem és szellemem a saját pengéimmel szabdalom, olyankor írom ezeket a sorokat! Kételyeim hangosak a fejemben, tompítják a támogató szavakat, a biztató mosolyokat, a megerősítéseket.

Mert nyolc éve csak húzom az időt, hogy nehogy választanom kelljen az Én és a muszájmegcsinálnodhiszezértvállaltadagyereked feladatok közt. Csak viszek mindent, kényszeresen is sokszor, teljesítek, sok dolgok kipróbálva alternatívákat keresek, miközben győzködöm magam, hogy majd erre több energia jut ezekre, és ezt is könnyebb lesz kivitelezni a kicsik, a háztartás mellett.

Jelentem óriási tévedés, ha azt hiszi az anya, hogy létezik jobb alternatíva az eddigi munkánál, szabadidős tevékenységnél, mert a jó az a SEMMI más lehetne! S persze azt is belátom, hogy nem megoldás a teljes önfeladás sem, mert abba meg az ember máshogy pusztul bele és meggyűlöli a saját börtönét.

 Ezek a balesetek arra jók, hogy még szarabbul érezzem magam, mert mertem panaszkodni, mert merem kimondani, hogy most ez sok nekem emberként! Sokszor nehéz az anyasággal járó sorozatos megterhelések súlyát málhás lóként vánszorogva cipelni. Ráadásul én nem csak mondom, én teszem is, úttörője vagyok a szabad anya mozgalomnak, avagy a kicsikmellettiscsinálhatszbármit nagykövete. Aztán rájövök van egy pont, ahol nincs tovább. Ahol csak én jöhetek, ahol egyedül állok, nincs más, mert egy anyja van. Főleg akkor, ha beteg. Akkor is, ha fáj valami, ha fél, ha szorong. Ebben még mindig csak anya van, és ebben nem helyettesíthet más. Ilyenkor nem fér bele az életbe más, akkor sem ha határidő van, ha mások várnak, ha önmagammal szembeni merev elvárásaim nyomnak.Szóval eljön a pont, amikor anya mégsem tehet meg bármit, csak jól kell szervezni, mert ez nem szervezettség kérdése. Hiszen ott vannak a váratlan események, szar döntések velejárója is közbehúzhatja a számításokat.

Tegnap délután dolgoznom kellett volna. Igazából már reggeltől kellett volna, de félretettem az odafigyelést kívánó feladatokat, hogy majd ha elalszik, intenzívebben megoldom őket. Ábel fiam viszont otthon volt, mert náthás. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy az ovis közegben még nincs helye. Ahogy a szeptemberből eltelt négy hétből háromban. Jár a kicsi oviba, de a valóságban nem. Az én nagyfiam viszont a délutáni alvás helyett inkább kuncogott az ágyban, hiába a könyörgés, mesemondás, éneklés, simogatás, fenyítés, kiakadás...nem alszik el...én meg feladom egy óra után. Ezzel nincs gond, a gyerek az gyerek, én meg rugalmas persona vagyok, most olyan szerencsés helyzetben is vagyok, hogy a munkahelyemről még szabadságra jöhettem. Ám fokozatosan betábláztam magam feladatokkal, találkozókkal, ügyintézéssel, szerkesztéssel, mert azt hittem, ekkora már lehet! Tettem ezt azért, mert meggyőztem magam arról, hogy három év után megtehetem, visszalendülök egy értelmes időbeosztásba, amikor nem csak tíz percekre tudok leülni a géphez, azt is lelkiismeretfurdallással kísérve teszem! Ez is biztos hiba: hittem...

Délután emiatt panaszkodtam is. A barátaimnak, a kicsi apukájának, a kedvesemnek... Olyan ember vagyok, aki sokáig nem szeret a negatív érzésekben fetrengeni, ezért a gyerekekkel késő délután elindultam kiszellőztetni a fejemet. Anyukám felé vettük az irányt, Ábel  lábbal hajtható motorral ment előre. Mikor eljutottunk anyuék utcájába, én felkiáltottam, hogy na most elkaplak, így a fiam gyorsabban hajtotta magát. Abban a pillanatban felborult. Előrebukott, és arccal érkezett a betonra. Azonnal ordított. Fájdalmasan. Vér. A szájából is, sebek az állán. Ellenőrzöm a fogokat, nem látok semmit, ajka is felrepedt. A karomba fogva nyugtatom és mondom, hogy itt vagyok, tudom, hogy fáj. Anyuhoz megyünk, nézem, elsősegélyre kell menni, mama is mondja, mintha kavics is lenne a sebben, van egy mélyebbnek tűnő szakadás, nem akarom, hogy a heg ott maradjon az arcán. Hívom az apukáját, elindulunk az elsősegélyre. A kicsi bealszik az autóban, tompa nagyon. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy a délutáni szundi kimaradt, most nagyon örülök neki, mert talán félálomban fel sem fogja mit történik vele. A sebészeten kedvesek, a tetkós orvos még meg is simogatja az arcát, feleslegesen nem traumatizáljuk, nincs sebvarrás, összehúzzák tapasszal, indulunk haza. 

Gyakran érzem, hogy helyesebb és könnyebb lenne alárendelni magam, a munkaidőmet és a szabadidőmet is a gyerkőcöknek. Mondogatom magamban miközben karomon a gyermekemmel sétálunk kifelé a sebészetről, hogy ezt megint én szúrtam el, mert gyorsan hajtotta magát azzal a rohadt eszközzel, mert nekem kellene erre is odafigyelnem. Ráadásul biztosan nem történt volna meg, ha nem épp tegnap rinyálok azon, hogy mennyire nincs időm semmire, és egy perc nyugtom sincs, hiába ovis a gyerek.

Mire a kocsihoz érünk émelygek. Tudom, most kell sírnom, kiszakad belőlem a sajnálat, önvád kíséretében.

Ábel nem alszik el az úton. Csak néz. Feldagadt ajkakkal. 

Este nem akar enni még pépeset sem, sírós. Nagyobb baj is érhetett volna bennünket, ez csak kis figyelmeztetés. Összebújva alszunk el, szorosan ölelem, hátha ezzel megérti, érzi majd, hogy biztonságban van. Én is szorosan ölelem, magam miatt is, hogy végre ne vonjam kétségbe, hogy eleget teszek érte, értük. 

Úgy alszom el, hogy azt érzem, megfulladok. Hiába szuszog nyugodtan a kis test, anya a saját kudarcának koppanásaira felijed az éjszaka közepén.

Másnap reggel felkelek és tovább folytatom a szervezést. Már csak két hét van a szemináriumig.