Hajnali fél háromkor keltem. Front van, érzem a végtagjaimban és a fejemben is. Tegnap este fél kilenckor úgy kidőltem, mint egy darab fa. Ez a mára beígért felmelegedés előjele lehetett. Gyorsan visszaszámolom az ujjaimon ( igen, még mindig, igen, közgazdász diplomával, igen, harminckilenc évesen ), elégséges –e az átaludt órák száma az élethez és megkönnyebbülve konstatálom, hogy igen.

Ahhoz viszont kevés, hogy a szervezetem teljesen pihent legyen. Az utóbbi másfél évben nagyon tudatosan figyelem, így tudom, mire hogyan reagál.

Összefoglaltam hát, melyek az alvásdeficit nálam tapasztalt tünetei és én hogyan kezelem azokat:

Ovikezdés ...

Soha, sehol, senki nem beszélt arról, hogy mennyire nehéz ez az egész!

Soha, sehol nem olvastam róla

 posztokat még a közösségi oldalon sem.

Soha senki nem panaszkodott! Hogy lehet ez?

Mindenki ennyire tökéletes?

Szeretném az elején leszögezni, hogy senkit nem áll szándékomban megsérteni, csak szar napjaim vannak. Nem, nem véletlenül írtam ezt a kifejezést, valóban a béka segge alatt vagyok valahol 2 méterrel, mínuszban.

Ebben a tökéletesnek mutató világban NEM ILLIK egy anyának kipanaszkodnia magát!

Tudom rólam sokaknak az jut az eszébe, hogy ő biztos olyan anya, aki csak halkan szól a gyerekhez, és végtelen türelemmel lebegi körbe őket. Vagy olyan, aki amint havazik szánkón húzza a gyerekeit a faluban és origamival ütik el együtt az időt. Ki kell, hogy ábrándítsam azokat, akik így látnak, messze vagyok az ideáltól, nagyon messze, főleg mostanság! Azt se tudom hol a szánkónk, és az origamiért sem vagyok oda!

Nem vagyok az olvasás szóvívője, elég álszent dolog lenne. Ahogy anyukám meséli, gyerekkoromban sokat olvastam, inkább elvonultam egy könyvvel...aztán nem...sokáig nem. És negyven éves korom előtt érett meg a dolog, hogy úgy igazán, nem csak hébe-hóba, könyvet fogjak a kezembe. Persze a sztorihoz hozzátartozik, hogy tizennyolc évvel ezelőtt hozzámentem egy emberhez, akinek ma már több ezer kötete van itthon, és paralel olvas 2-3 könyvet.

November 17-e közeledtével ihletet kaptam az írásra. Ez a nap a Koraszülöttek Világnapja. Sok, nagyon sok írást olvastam koramamiktól (értsd koraszülött babák anyukái). Mindegyik nagyon megható volt, a legtöbbet egyfajta panasz, segélykérés, vagy együttérzésre vágyás hatotta át.  

Én most mégsem azt szeretném leírni, mennyire más, mennyivel nehezebb az élet egy koraszülöttel.

Az én írásomban ezt ne keressétek, legyen ez egyfajta vallomás, érzések, gondolatok megvallása, amelyek  évek óta nyomasztanak …