Szerdára szabit vettem ki.  Húzós hónapok vannak mögöttem, de az előttem álló időszakra tekintve legalább ennyire feszes lesz a tempó. Kell a leállás, kell egy kis törés a feladatokkal teli napok közt, kell két mély lélegzet, egy kicsi a másból.

Én a szabiban a szabadnap előtti koraestét szeretem a legjobban. Ma is volt rohanás, úton voltam kora reggeltől, vártam a lelassulást, a játékot az udvaron  a kéthónapos labradorral és a gyerekkel. A nagy kézilabdaedzésen van, lesz egy kis idő csak úgy lenni.

Volt. Konkrétan a felsőm cseréjéig jutottam, amikor éktelen ordítást hallottam az udvarról. A kisebbik volt az. A hangjából ítélve rögtön tudtam, nagy a baj. Nem egy sírós gyerek. Eszeveszetten futottam ki a házból, cipő nélkül, át az udvaron, amikor is megláttam a teljesen véres arcú, fájdalmasan nyerítő gyereket.  A két tenyerébe folyt a vére. Folyt. A perc töredéke, amikor nyerítenél, de nem lehet, elfutnál, de nem szabad, eltakarnád a szemed, pedig oda kell nézned... borzasztó. Jelen lenni, az erősen vérző sebeket egy ezredmásodpercnyi idő alatt felmérni. Egy a szeme felett, mély, sebészet, egy az orrán, detto. Összeszorítja a szemét. Rettegve de határozottan szétnyitni azt, hogy a szemgolyója egyben van-e.  Egyben volt.

Lefekvéshez készülődtünk. Megvolt az esti rituálé, fura mód zökkenőmentesen zajlott, első szóra jött zuhanyozni, elég volt egy  mese, nem kért többet. Villanyoltás, puszi, kereszt, alvás.
Egyszercsak a vékony kis hangocskája megtöri a sötét szoba csendjét.
- Anya, ...
Na, vagy pisilni kell, vagy szomjas, szokás szerint.
-Tessék?
- Egyszer mindenki meghal?
- ...
Úgy zökkentett ki ez a kérdés a nap végi kényelemből, mint mikor a legédesebb álmodból keltenek erőszakkal és a kezeidben, lábaidban megfagy a vér.
Pár másodperc alatt végigfuttattam az agyamon néhány válaszlehetőséget. Melyik lenne a ,,legjobb"? Már ha van ilyen, mert bármilyen burkoltan, bárhogy csomagolva, az igazságot nem elhallgatva, nem ferdítve szeretnék neki válaszolni.

Hajnali fél háromkor keltem. Front van, érzem a végtagjaimban és a fejemben is. Tegnap este fél kilenckor úgy kidőltem, mint egy darab fa. Ez a mára beígért felmelegedés előjele lehetett. Gyorsan visszaszámolom az ujjaimon ( igen, még mindig, igen, közgazdász diplomával, igen, harminckilenc évesen ), elégséges –e az átaludt órák száma az élethez és megkönnyebbülve konstatálom, hogy igen.

Ahhoz viszont kevés, hogy a szervezetem teljesen pihent legyen. Az utóbbi másfél évben nagyon tudatosan figyelem, így tudom, mire hogyan reagál.

Összefoglaltam hát, melyek az alvásdeficit nálam tapasztalt tünetei és én hogyan kezelem azokat:

Ovikezdés ...

Soha, sehol, senki nem beszélt arról, hogy mennyire nehéz ez az egész!

Soha, sehol nem olvastam róla

 posztokat még a közösségi oldalon sem.

Soha senki nem panaszkodott! Hogy lehet ez?

Mindenki ennyire tökéletes?

Szeretném az elején leszögezni, hogy senkit nem áll szándékomban megsérteni, csak szar napjaim vannak. Nem, nem véletlenül írtam ezt a kifejezést, valóban a béka segge alatt vagyok valahol 2 méterrel, mínuszban.

Ebben a tökéletesnek mutató világban NEM ILLIK egy anyának kipanaszkodnia magát!

Tudom rólam sokaknak az jut az eszébe, hogy ő biztos olyan anya, aki csak halkan szól a gyerekhez, és végtelen türelemmel lebegi körbe őket. Vagy olyan, aki amint havazik szánkón húzza a gyerekeit a faluban és origamival ütik el együtt az időt. Ki kell, hogy ábrándítsam azokat, akik így látnak, messze vagyok az ideáltól, nagyon messze, főleg mostanság! Azt se tudom hol a szánkónk, és az origamiért sem vagyok oda!