Ovikezdés

Ovikezdés ...

Soha, sehol, senki nem beszélt arról, hogy mennyire nehéz ez az egész!

Soha, sehol nem olvastam róla

 posztokat még a közösségi oldalon sem.

Soha senki nem panaszkodott! Hogy lehet ez?

Mindenki ennyire tökéletes?

Szeretném az elején leszögezni, hogy senkit nem áll szándékomban megsérteni, csak szar napjaim vannak. Nem, nem véletlenül írtam ezt a kifejezést, valóban a béka segge alatt vagyok valahol 2 méterrel, mínuszban.

Ebben a tökéletesnek mutató világban NEM ILLIK egy anyának kipanaszkodnia magát!

 

Szeptember az ovikezdés hónapja. A gyerekek izgatottan várják az ovit, noha nem is tudják mi az pontosan. Már a nyár is arról szól számukra, hogy a szülők csak az oviról beszélnek. Ovis az estimese a könyvben, ovi a tévében - mesében, oviudvarra mennek játszani, ismerkedni. Ovi, ovi, ovi. De mi is az az ovi? Bizony ez csak szeptemberben derül ki a maga hús-vér valóságában.

Nekünk konkrétan nem erről szólt a nyár, sokkal inkább anya egyre nagyobb pocakjáról, ugyanis egy kistestvér növekedett benne. Kisfiam szeptemberben töltötte be a harmadik életévét, ám nem írattuk be az oviba a testvérféltékenység elkerülése miatt, hiszen a szülési dátum is szeptemberre volt kiírva. Nekem tehát ezer egy s más dolgom volt, ráadásul a betegségeket sem szerettem volna, ha hazahordja onnét. Terhességem alatt a fiam nagyon apás lett, hiszen apa sokat segített nekem, miután már nem cipelhettem a nagyfiút. Nem bolondozhattam vele, nem birkózhattunk úgy az ágyban, ahogy azelőtt. Így alakult tehát, hogy nálunk az ovikezdés februárra esett és én, az anyukája hordom oviba, gondolván tőlem könnyebben el fog tudni szakadni (és amúgy is az apja az ő vaj szívével azonnal hazahozta volna, mikor eltört a mécses). Amikor már a kistesó is megkapta az első oltását, izgatottan vártam, hogy végre az én fiam is a nagy ovikába mehessen.

Én ennek úgy örültem! Lesz egy kis szabadom, a két gyerek helyett csak egyre kell majd figyelnem. Nem is gondoltam volna, hogy az ovikezdés mennyire nehéz feladat lesz – számomra is.

Erről miért nem beszél senki?

Mindenkinek karikacsapásként történik a beilleszkedés?

Aztán rájöttem. Ebben a tökéletesnek mutató világban NEM ILLIK egy anyának kipanaszkodnia magát.  Pár nap után nem bírtam magamban tartani a dolgot s kiírtam magamból a közösségi oldalon. Már attól a ténytől megnyugodtam, hogy kiadtam magamból a gondolataimat. Futótűzként terjedt a posztom, egymás után kaptam az üzeneteket anyukáktól:

,,De jó, hogy végre valaki ezt így leírta!”

,,Nekünk is nagyon nehéz volt.”

,,Minden szavaddal egyetértek.”

,,Ettől tartok én is már előre.”

,,Mi is így éltük meg, csak te leírtad. Köszönöm.”

Ilyen s ehhez hasonló üzeneteket kaptam. Megnyugodtam. Nem vagyok ufó. Aztán jött a másik tábor, akik dicsekedve írták, hogy az ő Pannikájuk bizony secperc alatt beilleszkedett. Aztán a harmadik tábor volt a legjobb, akik tanácsokat osztogattak. Igaz, gyerekük még nincs, viszont kutyájuk igen s az majdnem ugyan az … (ha-ha-ha)

Nehezemre esett, de mosolyogtam egyet. Pont nem az ilyen tapasztalatokra volt szükségem.

De miről is van szó valójában?

Kilenc hónapig bennem nőtt a gyermekem. Három évig óvtam mindentől. Hordoztam a szívemen, hurciztam, kendőztem a szeretet jegyében. Szoptattam, mert a legjobbat akartam neki adni. Most három évesen egy nap elviszem az oviba és otthagyom őt. Hogy várjam el tőle, hogy a pici kis fejecskéjével egymaga birkózzon meg az elválasztódással? Lerakom s hátat fordítok neki. Hallom a parkolóból, ahogy sír utánam és én az autóban bőgök, hogy ő ezt ne lássa. A szívem megszakad érte!

Nincs az az ember, aki be tudja nekem magyarázni, hogy az a normális, ha lerakom egy nap Pannikát egy idegen helyre, idegen környezetbe, idegen gyerekek közé, idegen nénivel és Pannika secperc alatt beilleszkedik. WTF?   2 verzió fut át az agyamon:

1. annyira szar otthon szegénykémnek, hogy bárhol jobb
2. ufó.

Viccet félre téve, nem tartom általánosnak, hogy egy gyerek könnyen beszokjon az oviba. A családi szeretet, fix biztos pont, - nyomot KELL, hogy hagyjon bennük. Ám azt is aláírom, hogy a kislányok ügyesebbek (bizony, már ebben is…). Bennük van a gondoskodó anyai ösztön, ott van az ősi kód s talán egyszerűbben képesek megbirkózni a helyzettel.

És az is tény, hogy másodgyermekek már könnyebben szoknak be, hiszen hallják a nagy tesótól mennyi csudijó dolog van ott, abban a titokzatos, varázslatos oviban.

Gondoljunk csak bele, mit él át az első nap egy gyerek. Beviszem, eltűnök. Soha a három év alatt nem tűntem el csak úgy, ha ott is hagytam a gyerekemet valakire, az mindig olyan személy volt, akit jól ismert: nagyszülő, testvér, unokahugi, köriapu, körianyu…stb. A gyerek megijed. Hová tűnt az anyukám? Visszajön értem? Mikor tér vissza? De miért hagyott itt? Anyu? Hol vagy? Miért hagytál itt?

Persze magyarázza az ember neki előtte, úton odafele menet, hogy anya el fog menni, de visszatér hozzád. Anya megy dolgozni. A valóság akkor is ott, abban a helyzetben válik nyilvánvalóvá. Az én gyerekem az első nap lehajtott fejjel – szomorúan - azt mondta:
- anya itthagytál engem!

Ez csengett a fülemben körbe-körbe. Szorongania kell. Borzasztóan érzem magam. Fáj a fejem egész nap. Tudom én, hogy mindez a javukra válik. Értem én, hogy kell a szocializálódás. Saját magunkon tapasztaltam, hogy mennyire unatkozott otthon a három éves gyerekem. Már nem elégítette ki a játék anyával és apával, hiába van játékbirodalom a szobájában, s hiába voltunk mi a játszótársai. Szüksége volt, van valami újra. Egy pszichológus ismerősöm mondta nekem, hogy bizony nem véletlenül van az, hogy három éves korban kezdődik az ovi.

Ennek ellenére mégis nagyon fáj, hogy a kezdete számára ennyire drasztikus. Próbálok a pici fejével gondolkodni. Annyira nehéz lehet neki ez az egész! Nem kicsit van bűntudatom, hiszen én vagyok az, aki nap, mint nap elviszi arra a helyre, amire azt mondja ,,nem érzem itt jól magam.”

Közben pedig hihetetlenül csodálom, hogy ennyire okosan meg tudja fogalmazni az érzéseit.

• nem érzem itt jól magam
• itt fáj a pocakom (izgult gondolom)
• nem akarok ovikába járni

Én vagyok az, aki berakja az autóba és bár ő mondja, hogy ott nem jó neki, akkor is elviszem. Tehetetlen. Azon gondolkodtam, én mit szólnék ehhez felnőtt fejjel, ha valaki lekötözne és akkor is elvinne oda, ahova én nagyon-nagyon nem szeretnék menni. Nekem se tetszene, nekem se esne jól.

Vannak, akik mondták, írták, hogy nem kell ezt így ennyire drasztikusan venni. Ez az élet rendje s kész, majd megszokja. Nem vagyok egy túl érzelgős anya. Én vagyok az, akivel lehet négy órán át veszekedni arról, hogy piros bögre helyett kék bögrében adom reggel a kakaót, pedig ő nem úgy kérte. Én bizony nem tűröm a neveletlenséget. Kiborít, ha nem fogad szót. Mi az, hogy nekem nem fogad szót? Kemény voltam vele mindig, s talán ettől is annyira apás. Ám az én szívem is megtöri ez az új helyzet, hiába nagyfiú már. Számomra ő még mindig kicsi és törékeny. Mit tehet ő minderről? Otthont akar csak, fix biztonságérzetet és ennyi.

Az én örökmozgó gyerekem hazajövet az oviból minden nap rögtön elalszik. Látom rajta a szellemi és lelki kimerültséget. Nehéz neki. Egyedül kell megbirkóznia az elválasztódással.
Tudom én, hogy mindenki átesik ezen. Most már tudom, hogy minden anya megszenvedi.
Egy hete bőgök otthon minden délelőtt. A szívem megszakad érte. Egy hete nem tudok semmire sem koncentrálni, mert annyira tehetetlennek érzem magam.

Minden nap otthagyom őt sírva.
Mondják, hogy majd megszokja. Megerősödik. Az a normális, hogy ezt megszenvedi. Anya és apa nélkül marad, csak úgy egy reggel. Pikk-pakk. Mindegy hogy fogalmazunk, mindegy minek hívjuk ezt, mindkettőnknek fáj ez az egész.

Nem panaszból írom, tudom, hogy mi is átéltük mindezt. Tudom, hogy az évek múltával nem erre fog emlékezni, ám engem ez a tudat most cseppet sem vigasztal. Hiszen baba korában sem hagytam sírni az ágyban, segítő és védelmező kezet nyújtottam neki mindig. Azt is tudom, hogy nem kötelező az ovi, de tisztában vagyok vele, hogy a javára válik. Tudom, hogy majd jobb lesz. Én is úgy gondolom, hogy megérett már rá, s eljött az idő, hogy ezt a nagy lépést is meglépje. De a szívem megszakad, amiért ennyire szenved! Annyira várom már a pillanatot, amikor azért sír majd, hogy még ne vigyem haza az oviból, mert annyira jó ott játszani! Remélem a kis tökmag is hamar rájön, hogy jó dolog az ovis lét.
Az élet már itt próbára teszi őket. Egy kicsit, egy picikét már itt felnőnek. És én ezt most rettenetesen, kimondhatatlanul utálom!