Szar anya világgá menne!

Tudom rólam sokaknak az jut az eszébe, hogy ő biztos olyan anya, aki csak halkan szól a gyerekhez, és végtelen türelemmel lebegi körbe őket. Vagy olyan, aki amint havazik szánkón húzza a gyerekeit a faluban és origamival ütik el együtt az időt. Ki kell, hogy ábrándítsam azokat, akik így látnak, messze vagyok az ideáltól, nagyon messze, főleg mostanság! Azt se tudom hol a szánkónk, és az origamiért sem vagyok oda!

 Épp múlt hét vasárnap éreztem azt, nem akarok ott lenni, ahol a gyerekeim vannak. Nem akarok beszélni, mosolyogni, játszani, főzni, csak hagyjanak egyedül. Nagyon ijesztő mélység volt, ilyet egy ideális anya ugye nem érezhet?! Feszültnek és tehetetlennek éreztem magam, és ez eddigiekhez képest most nem segített sem a csoki, sem a légzés, sem a pozitív gondolkodás. Egyre több idő telt el ebben a kedvtelenségben, annál kevésbé ismertem magamra. Ingerülten válaszoltam a kérésekre, és a szememből sugárzott a gyilkos harag. Felismertem a tüneteket, kimerültem, jelentem.

Pedig vasárnap és a hétköznapokban is ott van mellettem a Férfi, aki társ a szülői feladatok elvégzésében, és ott van az anyósom, aki bármikor szeretettel várja a kisunokát. Annak ellenére, hogy hetente kétszer eljárok otthonról dolgozni, előadni, vagy suliba, amely tevékenységeket nagyon szeretek, mégis! Öt napja azt éreztem, végtelenül unom a sírást, nyafogást, kötelezettséggel járó veszekedéseket, a gyerekek verekedése utáni dacot, a csatákat, a figyelemfelhívást, és hogy úgy érzem ennek nem lesz vége.

Harcban álltunk. Ebben a dacos, megkeménykedett körben csak ezt láttam, észleltem. A jót, a jobbat alig éreztem, csak a negatív hatott rám, nagyon erősen.

Mikor ebben a végtelennek tűnő szürkeségben azért megfigyeltem a józan eszem érveit is, akkor annál pocsékabbul éreztem magam. Mert tudatosítom, hogy ez csak egy időszak, hogy vége lesz, jönnek a könnyebb napok, a közös nevetések és megint fogjuk egymást nagyon szeretni, de valahogy az olyan messzinek tűnik és most nincs erőm erre várni, mert én legszívesebben világgá mennék. Erre az egészre rásegített az is, hogy tréningeket tartok a hatékony nevelési módszerekről. Mivel mostanra nagyon sok anyukához és apukához eljutott a Szerető fegyelmezés koncepciója, azon módszerek, rálátás egysége, amely nekem eddig a gyermekeim terelésében segítségül szolgáltak, még inkább érzem a szavaim súlyát. Hiszen a szülőknek arról beszélek, hogy próbálják elérni a gyermekeikkel az együttműködést a kommunikáció eszközeivel, ehhez adok alapokat, mert ezekkel kiválthatóak lennének az elhamarkodott erőszakos cselekvések. Az előadások során beszélek arról, hogy milyen hatása van a klasszikus büntető eszközeinknek, hogy milyen sérülést okoznak ezek. S közben otthon is próbálok ezen leckék, eszmék szerint eljárni, amelyekről újra és újra beszélek másoknak. De akkor ott, vasárnap, azt éreztem felesleges, minden energia, minden tiszta lap, minden türelmesen és körültekintően feltett kérdés, elvesztegetett idő.

Két teljesen más habitusú gyermekem van. A hét éves lányom tipikus alfa generációs gyerek, érzékeny és tudatos, sokszor túlságosan is, és nagyon igényes. A kisfiam egy kis szeretetkapszula. Gyakran ölel úgy, akár egy felnőtt, reggelente puszival ébreszt, kezdeményezi ezeket a megnyilvánulásokat, és őt lehet szép szóval irányítani, elterelni a figyelmét, hatni rá. Mindkettővel külön külön klasszul együtt tudok működni, de egyben, az egész csomag valahogy nem áll össze, az olajozottság idilli állapota kivitelezhetetlennek bizonyul. Ha találkoznak előtör mindkettőből a rosszabbik énje, a kicsi verekszik, a nagy kiabál, rugdos. Én meg csak nézem őket, és próbálom kibogozni mi indítja be náluk ezt a háborút, amelyben egyik sem lesz hosszútávon nyertes. Leggyakrabban azt hiszem az a gondolat fogalmazódott meg bennem azokban az órákban, hogy ÉN VALAMIT JAVÍTHATATLANUL ELRONTOTTAM A GYERMEKEIMNÉL. Még az is megfordult a fejemben, hogy azoknak van igaza, akik egy pofonnal és menj a szobádba mondattal kezelik a hasonló helyzeteket. Kételkedtem az eddigi tapasztalataimban, a meglátásaimban, a sok sok szakember bölcsességében.

Aztán történt valami. Jött a hétfő, és kitaláltam, hogy a karácsonyra kapott Monopolyval fogunk közösen játszani este, ezzel motiváltam a Nagylányt, amikor az épp erőfitogtatásba kezdett, de nem zsaroltam a lehetőséggel, hanem felajánlottam az együttműködéséért cserébe. Három este ez volt a közös program. Az első alkalomnál még nagyon nagy volt az erőszak benne, én is még türelmetlenül sürgettem, hogy dobjon már. De a második játékest lazább lett, a harmadiknál még kiegyeztünk egy döntetlenben, mert meguntuk a játszmát. Közben azért nevettünk és én feltöltődtem a lányom vigyorában, s be kell vallanom az is segített, hogy egy fordulóban megvertem. Kélyes örömjárt át a nyereségben, hogy én győztem, és ő veszített, mert annyiszor kell nekem engednem a saját igényeimből, hogy jól esett kicsit a győzelem.

Tegnap a lányom tanító nénije konzultációra hívott be bennünket, szülőket és kiértékelte a tanulók első félévét, természetesen négyszemközt. A lányom mesél történeteket az iskolai életéről, így nagyon meglepett, hogy a tanító néni a kiértékelés végén belekezdett egy róla szóló sztoriba, amiről eddig nem hallottam. Az osztályterem falára nagyon kell vigyáznia a gyerekeknek, és mégis valamilyen játék foltot hagyott rajta. A tanító néni próbálta kitalálni mi történhetett, és a gyerekeket kérdezte, akik persze csendben lapítottak. Végül kifakadt a lányom és azt mondta: " Én voltam, eldobtam egy játékot és az színezte meg a falat, de ezt csak azért tettem, mert nem tudtam, hogy nem szabad. " A tanító néni nagyon büszke volt erre a megnyilvánulásra, mert fél év után Csenge volt az első, aki vállalta a tetteiért a következményeket, bátran. Őszinte leszek, talán a tanító néni nem is tudja, de nekem ez a történet amolyan égi áldásként jött a kétségekkel teli anyai szívemnek. Hogy a hét év mégsem volt meddő igyekezet, és hogy kiállt a legkisebb királylány egy próbát az élettől, amelyet én a királynő feladatául szántam. Mert nálunk alapvető, hogy vállaljuk a felelősséget a dolgainkért, a tetteinkért, a mulasztásainkért, erre tanítom kicsi kora óta.

Persze az élet megy tovább, de nekem tegnap egy pillanatra megállt. Mert megnyugodtam, hogy igenis, lehet nehéz, de van értelme jelen lenni az életükben, hogy a legmélyebb pontnál mindig van segítség, csak ne adjuk fel, ne válasszuk rendszeresen az üvöltözést és agressziót fegyelmezésként, mert az sem oldja meg a helyzetünket, csak még messzebb taszít a csemeténktől. Hogy anyaként a rengeteg nevelési kudarc is csak új útra terelne, ha hagynánk, lehet nagyobb önismeret és még nagyobb alázat jár mellé. Nem tudom, csak azt, hogy most jó otthon és most nincs kedvem elindulni az egyetemre.

Kételkedtem a saját erőmben, sőt, meggyőztem magam, hogy ezt már nem tudom oldani, de van, hogy nem is kell. Van, hogy nem az a feladatom anyaként, hogy mindenre megoldást keressek. Lesz és van olyan élethelyzet, amikor épp elég csak túlélni és erőt gyűjteni. Látni, hogy mikor kell lépni és mikor állva maradni és megfigyelni. Először ez tehetetlenségnek fog tűnni, de emögött tudatosság rejtőzik.

Sokszor mondom, akár az előadásokon is, hogy nem vagyok tökéletes anya, de nem is azért vagyok ott. Képmutató lennék, ha azt mondanám nem kiabálok a gyerekre bizonyos helyzetekben. De az is biztos, hogy azzal, hogy megkérdőjelezem a saját viselkedésemet, megnyitom a fejlődés lehetőségét is, hiszen átgondolom miben kellene változtatnom, hogyan kellene máshogy látni az életem és ha épp tudok, arra indulok.

Ez pedig egy nagy áldás. A fejlődés lehetősége...