Anya, egyszer mindenki meghal?

Lefekvéshez készülődtünk. Megvolt az esti rituálé, fura mód zökkenőmentesen zajlott, első szóra jött zuhanyozni, elég volt egy  mese, nem kért többet. Villanyoltás, puszi, kereszt, alvás.
Egyszercsak a vékony kis hangocskája megtöri a sötét szoba csendjét.
- Anya, ...
Na, vagy pisilni kell, vagy szomjas, szokás szerint.
-Tessék?
- Egyszer mindenki meghal?
- ...
Úgy zökkentett ki ez a kérdés a nap végi kényelemből, mint mikor a legédesebb álmodból keltenek erőszakkal és a kezeidben, lábaidban megfagy a vér.
Pár másodperc alatt végigfuttattam az agyamon néhány válaszlehetőséget. Melyik lenne a ,,legjobb"? Már ha van ilyen, mert bármilyen burkoltan, bárhogy csomagolva, az igazságot nem elhallgatva, nem ferdítve szeretnék neki válaszolni.

- Honnan jutott ez most eszedbe, kincsem? - próbálok magamnak időt nyerni és kipuhatolni, szembesült-e valamivel, ami ezt kihozta belőle, kapcsolódhatok-e rá a magyarázatommal.
- Hát, csak úgy, én se tudom. - hallom, hogy remeg a hangja, szóval sejti mi a válasz és tőlem várja a vigasztalást, a megnyugtatást, ami ebben az esetben nem éppen olyan lesz, mint máskor.
- Igen,...
Kétségbeesett sírásban tör ki, így nem hallhatja, mivel folytatom. Már úton vagyok felé, hogy átöleljem és magamhoz vigyem az ágyba.
A jó Istent hívom ezalatt segítségül, vezesse a szavaimat, adjanak enyhülést a lányomnak. 
- ... a földi életünk egyszer véget ér, de ez nem jelenti azt, hogy mi nem létezünk tovább.
Kérdőn néz rám könnyes szemekkel, nem tud megszólalni, a torkában túl nagy gombóc állja útját szavainak. Folytatom.
- ... miután itt lehunyjuk a szemeinket, átkerülünk egy más világba, az örökkévalóságba. Ez azt jelenti, hogy ott örökké fogunk élni azokkal, akiket szeretünk, minden fájdalom és rossz érzés nélkül. De ennek van feltétele, mégpedig, hogy úgy éljünk, hogy az a jó Istennek tetsszen.
Érzem, hogy halkul a sírás, lassul a levegő után kapkodás. Gondolkodik. Elképzel. Tovább kérdez, de most már kevesebb a félelem, több a gyermeki kiváncsiság.
Például, van e ott Tesco (amúgy tényleg, tiszta anyja, félti a hasát ) és lehet-e ott játszani, a Jézuska ad-e majd neki ruhákat merthát mégse lehet ugyanabban mindig. Ha elesik majd, tényleg nem fog neki fájni, ki gyógyítja meg, ha beteg lesz és ott jóízű-e az orvosság? Hogyan jut oda és vannak-e ott autók, ha nincsenek, miért nem, ha meg igen, az hogy lehet. Van-e ott ovi, vagy ott nem kell járni? Játszhat-e majd az angyalokkal és találkozik majd az én papámmal is, akiről annyit mesélek neki? ... és még temérdek más, számára fontos dolog.
Elmondom neki, hogy ott nem lesz szükség gyógyszerekre, nem lesz fájdalom és betegség, ellenben lesz nyugalom, béke és boldogság. Ez az, amit biztosan tudok a mennyországról, a többi csak akkor derül ki, ha már ott leszek, de elárulom neki, hogy van egy képem, milyen is lehet. Kéri, hogy mondjam el, de ezt nem teszem. A válaszom, hogy, szeretném, ha ő is képzelné az ő mennyországát (az övé tuti übereli az enyémet), és majd ha ott találkozunk, megnézzük, kinek, miben volt igaza. Hogy miért nem mondom el neki, milyen kép él a fejemben Isten országáról? Mert nem akarok belelépni a fantáziájába, nem akarom elültetni az én fantáziaképeimet az övébe. Kiváncsi vagyok, ő milyet szeretne, mire vágyik. És ha majd lecsillapodnak benne az érzelmek, lefesti nekem. Megegyzünk ebben, elmosolyodik. Nekem ennyi elég, az én könnyem pedig ekkor csordul ki, mert eddig nem engedtem én sem magamnak, hogy belegondoljak abba, lesz idő, mikor nem leszünk együtt. Némán sírok, hogy ne hallja.

Mikor már azt hiszem, elalszik, az én szivem se zakatol annyira, ölembe borul, úgy beszélgetünk még, simogatom közben gyönyörû göndör fürtjeit, de aztán jön az újabb komoly kérdés.
- Mi négyen ugye majd egyszerre kerülünk oda?
Sóhajtok egyet.
- Remélem, hogy nem, kincsem, mert úgy, ahogy a Földre is előbb jöttünk apával, mint Te/Ti, oda is nekünk kéne előre menni...

Erre csak annyit mond:
- Na, jó, de remélem ez olyan soká lesz, hogy addigra elfelejtem, most ez milyen rossz érzés, hogy ezt tudom.
Azt javaslom neki, fordítsuk ezt a hasznunkra, hogy ezt már tudjuk, és amíg együtt vagyunk, a lehető legjobban szeressük egymást. A válasz:
- Benne vagyok, anya!