Anya útja Londonig és vissza önmagához!

Fél éve kaptam egy rendhagyó születésnapi ajándékot: repülőjegyet Londonba. Az uticél összefügg az adományozóval, hiszen Moncsi az egyik kísérőm az életemben, a másik meghatározó kísérőm pedig ott él, Anita barátnőm. Az ajándékozást megelőzte egy komoly tanácskozás, véleménycsere a családom és a lányok közt, mert egyesek arra tippeltek, hogy nem repülök el a gyerekeim nélkül három napra, két éjszakára, míg voltak, akik azt gondolták biztosan bevállalom. Épp emiatt Moncsi szorongva adta át a meglepetést, és meghagyta, hogy ha nem szeretnék menni, megérti, elfogadja, de felkészülhetek az elszakadásra, hiszem az még öt hónap...Én pedig úgy döntöttem, igenis megyek és kihasználom az alkalmat, hogy hét évvel ezelőtti állapotot éljek meg, amikor még nem a gyerekek körüli teendők töltötték ki a napjaim nagy részét.

 Anita gimis korom óta a barátom, és emiatt a korai köteléknek hála nagyon mély a kapcsolatunk. Moncsi pedig általános iskolás koromtól része volt az életemnek, kislányként voltunk legjobb barátnők, aztán elszakadtunk, hosszú évekre. Akkor találtunk újra egymásra, amikor kellett, és azóta is rendíthetetlenül tartjuk egymás kezét, szorosan. Mi hárman is nagyon jól kijövünk, sokat nevetünk. A lányok közt én voltak a kapocs, de ma már ők is barátnők.

Augusztusban még nagyon intenzíven szoptattam a kisfiam és bár már éreztem, hogy lassan elég lesz ebből a korszakból, mert nagyon lemerített. Azért az, hogy előttem volt egy ilyen út lehetősége megerősített abban, hogy biztosan és hamarosan le kellene választani a két éves kisfiamat, még az ősz folyamán. Így is lett! Egy torlasz elnyomva a londoni kirándulás előtt!

Naponta eszembe jutott az öt hónap alatt, hogy lassan, de biztosan február másodika közeleg és ezzel a repülés hajnali időpontja, így a kétségek helyett próbáltam készíteni a nagylányt. Ő persze nagyon szeretett volna eljönni velem, hiszen még nem repült, és tudta, hogy a csajos napok biztosan jól telnek majd. A kérését elutasítottam, egyszerűen azért, mert biztosan éreztem ez most csak rólunk, hármunkról kell hogy szóljon, de legfőképpen önmagamról, és a feltöltődésről.

 Anyaként élem a napjaimat. Ha el is megyek a kicsik mellől a fejemben ott zakatol a hogy vannak, ettek -e kérdések. Mert anyaként gondolkodom és létezem. Ez hozzám tartozik, elválaszthatatlanul, pontosabban örökké hozzám tartoznak majd a velük kapott felelősséggel és ösztönnel együtt. De néha ( s van, hogy gyakrabban) a fizikai és lelki helytállás fáraszt. Hogy bár most az intenzív éjjelezés befejeződött, de húsz hónapig nem aludtam három óránál többet megszakítás nélkül...vagy, hogy nem tudok otthon a kicsi mellett két sort megírni, hogy ne lenne egy ,,Anya, gyere!" felszólítás és kisajátítási vágy, mert ez a normális, most még nagyon csöpp ez a kisfiú és engem akar, szüntelen. A kislányom a lelkemet edzi újra és újra. Ez így jó, egészséges. 

Szeretem az életem, mert én valóban szabad lehetek a kötöttségeim mellett, támogató és biztos háttér szeret. De! Ebben a sokszínűségben sokszor keresem a valódi énemet, és annak eltorzított mása jelentkezik csak vissza a mókuskerékből. Mert az állandóvá váló készenlét, egy láthatatlanná tévő szülői mód arra kényszerít, hogy fokozatosan háttérbe szorítsam a vágyaim, mert akkor bekapcsol a társadalom, a környezet felé vállalt megfelelési kényszer. Ki lesz a gyerekkel? Miért hagyod másra? Hogy lehet, hogy Te ilyen könnyen lepasszolod? Lepasszolod, milyen anya vagy? És még sorolhatnám...

London most is ugyanolyan, mint kilenc éve, amikor utoljára jártam ott. Igazi metropolisz, és nekem maga a béke szigete( van ebben valamilyen ellentmondás, tudom), mert ahhoz a városhoz az én csodálatos barátnőm kapcsolódik és a kötelékünk légkörében még az örökké épülő, lüktető, színes embertömegből álló London is, maga a béke.

 

El sem hiszem, de leírom, idén lesz húsz éves a barátságunk! Nagyon nagyon jól ismerjük egymást, van az a szintje az életemnek, amikor tisztábban látja a helyzetem, mint én magam.

Tehát hét év anyasági üzemmód után, hálával a szívemben, elvárások nélkül felültem a repülőre és elutaztam Moncsival Londonba, hogy ott egy kis városnézés, sok sok thai kaja és lazítás után, újra felüljek a repülőre, most már haza felé tartva és ott felszakadjon belőlem valami, valaki, aki sokkolta még a két kísérőmet is. Hét év olyan kevés idő még, és mégis, rettentő hosszú korszak, mert az időszámítás csalóka mutató, hiszen az időben töltött jelenlét alakít valamit túl sokká, vagy felszínessé. Az anyaságom kezdetének hetedik évfordulóján leléptem.

  London, és az a három nap nekem valóság volt. Ott voltam. Láttam, észleltem, dolgoztam fel a megéléseket. Beszélgettem és nevettem is, aludtam( ez külön fejezet, hogy mennyire jó is volt), és teljesen nyugodt tudtam maradni, amikor hazatelefonáltam, vagy láttam a gyerekektől kapott fotókat, ki épp mit csinál az apukájával. Ezt még két éve elképzelhetetlennek tartottam, hogy csak úgy lelépjek, ma meg olyan biztosan állíthatom, hogy jól tettem...

Mi történt Londonban? Hogyan jut el valaki ilyen felismerésekhez? Hát úgy, hogy van terem ezen gondolkodni! Hogy ott volt lehetőségem visszaaludni, nyugodtan enni, órákig egy helyen ülni ( ez mekkora feladat volt számomra). Senki sem morgott, húzott, nyaffogott vagy értetlenkedett. Tehát újra élveztem egyfajta szellemi szabadságot. És ez az ami otthon, két kisgyerek mellett ritkán adatik meg, bár megoldható.

Ennek eredménye, hogy a visszaúton kimondtam azt, amit nem szabadna, amit tudtam magamról, de nem akartam közhírré tenni. Egy mély tanulság szivárgott és kulminálódott az út során, annak minden fájdalmával a barátnőimre zúdult, és persze rám, hogy nesze, itt van, most már elég ideje tartod, kezdj vele valamit. Akkor elindult bennem egy még mélyebb önismeret, annak rögös útjával. Sokan látták ezt az elmúlt időszakban, volt hogy beszéltem is róla, de az, ami bent történik, az leírhatatlan. Tart, mert tartania kell és visz örvényként le a teljes fenékre, majd felhúz újra a felszínre ( a misztériumát nem tudom máshogy megfogalmazni).

London tehát mögöttem, már másfél hónap is eltelt, mióta ennek a cikknek megírtam az elejét. Ennyi időbe telt megértenem mit is adott az ANYAszabadság, annak megfoghatatlan kincseivel.

A három nap a gyermekek fizikai jelenléte nélkül közelebb hozta a felnőtt Énemet, és megértette velem a gyermekkori tapasztalataim miértjeit. 

Semmi jelentős nincs ebben, a mindennapok telnek azóta is, csak nekem, bennem lassult le az élet, amelyben tengetem a létezésem.

Ezért is, ahogy nagyon sok másért is nagyon hálás vagyok az én nagyszerű társamnak, a családomnak, és a lányoknak Moncsinak és Anitkának!