Néhány gondolat egy háromgyemekes anyukától.

Bővebben

• Nyomtatás
• E-mail

Szeretem a tavaszt. Mindenestül. Szeretem, ahogy a természet ébredezik, újjászületik. A fákon megjelenő rügyek, a földből kibújó növények, a madarak vidám csicsergése, a napsütés, mind-mind azt a reményteli üzenetet közvetítik, hogy a télnek vége, kezdődik valami új, jobb. A kis széncinke is ezt énekli folyton a kertünkben, gondtalanul, fittyet hányva az egész világot átjáró, minden otthonba befészkelődött új érzésre, megtapasztalásra: a bizonytalanságra.

Március 16 hétfő reggel van. Home office. De jó nekem, gondoltam elsőre, aztán az otthon kényelméből végzett munkához hozzáadtam, hogy két gyerekkel vagyok otthon akik vitázni (verekedni ) fognak, tanulni kell velük, mert a lecke online is jön, éhesek lesznek nullahuszonnégyben, miközben én telefonon, mailben oldom a munkahelyi feladatokat és akkor egy kicsit (nagyon) bepánikoltam. Aztán a konyhaszekrény pultjának támaszkodva ittam egy pohár vizet és ahogy az üvegpohár falán át rámvilágított az ablakból beszűrődő fény arra gondoltam: mégis, de jó nekem!!!

Annyi minden látszik most átrendeződni. Megváltozik az ember értékrendje, a kívánságai, a vágyai. Ugye ti is így élitek ezt meg?

Néhány hete még rohadtul sajnáltam magam. A húsvéti ünnepek alatt Velencébe és Padovába készültünk a családdal és a barátokkal,  a nyaralás előlege be van fizetve, az ősszel New Yorkba készültünk a barátnőkkel , egy végtelen világutazásként akartam megélni a negyvenedik életévemet, mert az ilyet csak így szabad és csak így lehet és eszerint is rendeztem azt el, majd az élet hirtelen mindent elvett, bizonytalanná tett, pedig valójában meg semmit sem vette el, ami igazán számít.

Tudjátok, egy jó ideje érzem már azt, hogy ez, amiben és ahogy élünk, nem fenntartható, nem normális, nem lehet többet elvenni a közösből, mint amennyit beleteszünk. Hogy olyan kevésnek elégnek kellene lennie, vagyis nem is kevésnek , sokkal inkább az egyszerű dolgoknak. Mi ezeket már nem is látjuk, pedig egy konfortos élethez is elég lenne egy kis ház vagy lakás, egy pici kert, egy kis autó, néhány öltözet ruha, akár mind egyszínű, kit érdekel, úgyse annak kellene számítania. Mi meg csak hajtunk, szebb legyen, jobb legyen, nagyobb, újabb, divatosabb, menőbb, be kell utaznunk a világot, látni, megélni mindent, mert aki semmit se lát, az nem is él, közben meg itt megy el előttünk az élet, itt van az élet, benne vagyunk, csak túlnézünk rajta ostobán a szebbre, a jobbra, a másra vágyva.

 ,,Anya, ha megszületik a kisbaba, Fürjecskének fogjuk hívni, jó? ” -ajánlotta fel János.

,,Holnap már biztos megszületik.” - tette hozzá Krisztián.

,,Már nyugodtan iderepülhet Fürjecske, készen állok. ” - biztattam én. És mély álomba merültünk. Most elindultak az ösvényen. Elég nagy csapat lett belőlük, elől ment Róka fiúcska és Lórió, utánuk Prérifarkas apó, aztán Antilop Fürjecskével a hátán, és végül a két Medve a nehéz batyukkal.

Arra jók ezek a véres, most már száradó sebek, hogy felfogjam, anyaként egyetlen egy dolgot kellene csinálnom: a gyerekeim épségére vigyázni, nekik élni. Csak nekik, velük összhangban. Fáj a lelkem, mert megint arcra esett a gyerekem, én meg pofára, mert úgy érzem megbuktam anyaként, hiszen nem tudtam megakadályozni a balesetet. Nem különben szervezőként, emberként is, amiért a gyerekek mellett nem érkezem semmivel, ami egykor és most is fontos volt, vagy lehetne. Még mindig nem tudom ennyi év után sem mikor kell kiszállni a mókuskerékből és megérdemlem-e egyáltalán azt a néha felbukkanó állomást, ahol megpihenhetek.

Egy anya vallomása!