Ugye milyen jó nekem? - koronanaplók #2

Március 16 hétfő reggel van. Home office. De jó nekem, gondoltam elsőre, aztán az otthon kényelméből végzett munkához hozzáadtam, hogy két gyerekkel vagyok otthon akik vitázni (verekedni ) fognak, tanulni kell velük, mert a lecke online is jön, éhesek lesznek nullahuszonnégyben, miközben én telefonon, mailben oldom a munkahelyi feladatokat és akkor egy kicsit (nagyon) bepánikoltam. Aztán a konyhaszekrény pultjának támaszkodva ittam egy pohár vizet és ahogy az üvegpohár falán át rámvilágított az ablakból beszűrődő fény arra gondoltam: mégis, de jó nekem!!!

Annyi minden látszik most átrendeződni. Megváltozik az ember értékrendje, a kívánságai, a vágyai. Ugye ti is így élitek ezt meg?

Néhány hete még rohadtul sajnáltam magam. A húsvéti ünnepek alatt Velencébe és Padovába készültünk a családdal és a barátokkal,  a nyaralás előlege be van fizetve, az ősszel New Yorkba készültünk a barátnőkkel , egy végtelen világutazásként akartam megélni a negyvenedik életévemet, mert az ilyet csak így szabad és csak így lehet és eszerint is rendeztem azt el, majd az élet hirtelen mindent elvett, bizonytalanná tett, pedig valójában meg semmit sem vette el, ami igazán számít.

Tudjátok, egy jó ideje érzem már azt, hogy ez, amiben és ahogy élünk, nem fenntartható, nem normális, nem lehet többet elvenni a közösből, mint amennyit beleteszünk. Hogy olyan kevésnek elégnek kellene lennie, vagyis nem is kevésnek , sokkal inkább az egyszerű dolgoknak. Mi ezeket már nem is látjuk, pedig egy konfortos élethez is elég lenne egy kis ház vagy lakás, egy pici kert, egy kis autó, néhány öltözet ruha, akár mind egyszínű, kit érdekel, úgyse annak kellene számítania. Mi meg csak hajtunk, szebb legyen, jobb legyen, nagyobb, újabb, divatosabb, menőbb, be kell utaznunk a világot, látni, megélni mindent, mert aki semmit se lát, az nem is él, közben meg itt megy el előttünk az élet, itt van az élet, benne vagyunk, csak túlnézünk rajta ostobán a szebbre, a jobbra, a másra vágyva.

 

Én is, ... nem vagyok kivétel, pedig a mindennapokban tíz körömmel próbálok kapaszkodni az egyszerű dolgokba, tudatosnak tartom magam, de esetemben például az utazás az, amiből soha sem elég, ami miatt képes vagyok sok dologról lemondani, csak hogy láthassak, csak hogy mehessek.

Úgy egy hónapja nem igazán megyek sehová sem. Nem kellett hozzá világjárvány, bezártság. Hónapok óta járom nyakig sárosan a vidéket, az erdőt, a vízpartokat, viszem a kutyát, a gyerekeket, barátokat, viszem aput és anyut, nekiindulunk a néhány órás gyaloglásnak, megállunk, rácsodálkozunk dolgokra, például a jégmadárra, amelyet én soha azelőtt nem láttam még és ő a világ legyszebb teremtménye (na meg a zebra ugye ). Aztán előveszünk egy kis vizet és nasit a táskából, leülünk egy farönkre és boldogok vagyunk. A gyerekeknek nosztalgiázva meséljük apuval, hogy nyaranként a Duna vagy a halastó partján sátoroztunk. A férfiak halászni mentek, mi gyerekek napközben bandáztunk, majd éjjel, miután az anyukák hazamentek, a sátorban aludtunk a  kutyával, aki reggelre olyan szagosakat eresztett, hogy hanyatt homlok menekültünk ki előle a sátorból a nedves fűbe. Mekkora buli volt ez! Éhesek voltunk,anyuék még nem érkeztek meg a reggelivel, így elmentünk kukoricát lopni, majd a zsákmányt a hamuban megsütöttük és mohón befaltuk, mert a világ legfinomabb reggelije volt a miénk. Ilyenkor a gyerekek álmélkodva hallgatnak és persze nagyokat nevetnek a pukizós tacskó történetén. Mire véget ér a sztori, elfogy a dörmi is, kiürül a kulacs és mi boldogan vándorolunk tovább.

Néhány hónapja úgy képzeltem, ebben az időpontban Koppenhágában fogom hajszolni a hygge életérzést. Közben meg mindvégig itt volt, itt van a mindennapjaimban az, amiért megint ezer kilómétereket utaztam volna.

Mióta vándorolunk, a kisebbik gyerekem nem áll elém olyan kérdésekkel, hogy ugye elmegyünk a jövő héten Párizsba? A nagyobbik se érvel azzal, hogy ahhoz, hogy a Római birodalomból is jó jegyeket kaphasson, látnia kell előtte Rómát, hiszen a görög történelmet is csak azért szerette és ismerte, mert többször jártunk Görögországban és olyankor mi mindig a történelmi nevezetességekre vadásztunk. Helyette azt kérdezik, mikor megyünk barangolni a kutyával az erdőbe. A kaland az kaland, nem igaz? Eddig ők sem ezt látták, én sem így láttam, eddig nem ezt mutattam meg nekik. Most pedig elég csak mosolyogva rájuk néznem és máris húzzák a sáros gumicsizmát és megtöltik a kulacsot csapvízzel.

Mondtam én az elején, ugye milyen jó mégis nekem???

Hrbácsek-Noszek Magdaléna felhívását elfogadva néhány felvidéki írva gondolkodó, gondolkodva író nő gondolatait olvashatjátok mostantól  sorozatként a mertnoneklennijo.com oldalán. Szeretnénk egyfajta rendhagyó naplóként megosztani veletek azokat a gondolatokat, félelmeket, kérdéseket, s talán válaszokat is, melyek eddig főként bennünk dolgoztak és úgy gondoljuk róluk, másokat is érdekelhetnek ebben a most kialakult zavaros és hangos világhelyzetben.