Heti "ÉLNI JÓ"
Keresem azokat a pillanatokat, dolgokat, apróságokat, amelyekbe lehet kapaszkodni, amelyeket érdemes észrevenni, mert különlegesek, egyediek, van üzenetük, értékük,- legalább is számomra.
Úgy döntöttem, hétről hétre levésem őket ide, talán néha Krisztina is (bízom benne, hogy így lesz), mert hiszem és mindennél jobban hinni szeretném, hogy ezek a mozaikdarabkák egy egyedi és színes képet adhatnak, ha ügyesen illesztjük őket egymás mellé.
Kérlek tegyetek így ti is! Írjátok le ide komentbe, mitől sütött számotokra szebben a nap, miért volt jó élni, embernek lenni!
De ha még nem vagytok ennyire bátrak, írjátok le egy naplóba, ragasszátok be a képeket egy albumba, vagy raktározzátok el mindet jól a szívetekben! Mindegy a hogyan, a lényeg, hogy emlékezzetek, építkezzetek!!!
Íme a dolgok, amelyek szebbé tették az én hetemet:
Grecsó Krisztinán: Magamról többet című verseskötete
Leírhatatlanul vártam. Aztán még többet kaptam tőle, mint reméltem. Egy nálam a szavakkal sokkal ügyesebben zsonglőrködő ember rímekbe és verssorokba szedett gondolatai halálról, félelemről, életről, a végtelen végességéről és sok minden másról, amelyeket óriási dolgoknak tartunk mindaddig, amíg a halál hatalmas sötét alakja mellett apróvá nem zsugorodnak. Olvassátok el!
Merj te lenni a fekete macska!
Tanulom azt az életet, amelyet nem a kézzel fogható tárgyak töltenek meg, nem azok teszik értékessé, de néha belefutok dolgokba, amelyek megszólítanak és aztán némán velem is jönnek tovább. A Pepcoban találtam rá erre a bögrére. Mindig is a fekete macskák voltak a kedvenceim. Amikor megláttam ezt a poharat arra gondoltam, ideje újra fekete macskának lennem. Olyannak, aki nem fél más lenni, kitűnni, talán, néha a létezésével borzongatni másokat. A borzongás pedig nem feltétlenül kellemetlen, ugye?
A Istenbe vetett hit
Ma reggel, ahogy elhaladtam a vasárnapi misére igyekvő emberek között, megláttam egy idős bácsit. Meggörnyedve, lassú léptekkel haladt a templom felé, bal kezét hátravetve, benne az imakönyvével. Ahogy megcsillant a kopott imakönyv borítóján az egykor fényes arany kereszt, eszembe jutott, hányszor láttam ilyet gyerekkoromban. Ezt a testtartást, a kézben a háthoz szorított imakönyvvel. Azt, amelytől biztosabb és ügyesebb a lépés. Mert hazamegy. Vele a lélek is. A hithez hatalmas erő kell. Aki meri és tudja hinni, hogy a legnehezebb pillanatokban egy rajta kívül álló erő segítségére hagyatkozhat, az a szememben a világ legerősebb embere.
Az emberbe vetett hit
Eszter lányom a héten második helyen végzett a járási szavalóversenyen. Meghallgattam, ahogy szavalt, majd sorba vettem a hibáit. Igen, azokat. Mint egykori szavaló számba vettem, mi mindent lehetett volna jobban, pontosabban, szebben. S közben nem láttam meg azt, ami talán csoda volt, talán tökéletes, neki, belőle, sokaknak. Abban a pillanatban, amikor már csak két név nem hangoztt el, megtörtem. A könnyeimben egyszerre volt ott az öröm és a fájdalom. Mert néha elég lenne csak figyelni és látni, nem magam és nem is más mércéje szerint értékelni, s főleg nem bírálni. Csak hagyni. Csak lenyűgöződni. Ezt is tanulom. Ebben a lányom volt most a legnagyobb tanítómesterem.
Úttalan utakon
Jól esik elbújni. Jól esik órákon át gyalogolni, menni a semmibe, közben meg a minden vesz körül mégis. Felugrik rám a kutya és áttölel, fejét a hasamra hajtja, nem mozdul, csak van, a gyerek a vakondtúrásokra ugrál, a jégmadár táncot lejt előttem, ahány képkocka, annyiszor más képet ad ugyanaz a víz, ugyanaz a napsugár, ugyanabból a szögből. Valahol ezek mind csodák. Valahol ez a gazdagság. Jól esik ezt átadni. Csendre tanítani a hangosakat. Szeretem.
És ti mit szerettetek ezen a héten?
