Ne becsüld le a fájdalmad!

Erre nincs megfelelő idő, amikor a következő témát fel lehetne finoman dolgozni. Ehhez hosszú évek kellenek, és a meggyőződésem, hogy talán ezzel az írással segítek! 

Ma már nem élem meg a Ti fájdalmatokat, de egykor én is ott voltam ahol Ti.

Sokan vagytok most már körülöttem, akiknek nem lehet természetesen úton gyermeke, én pedig tehetetlenségből nem előttetek, de otthon Veletek sírok, és tiszta szívemből azt kívánom bárcsak várandóságotok gyümölcse ülhetne mellettetek a széken, s bosszantana Benneteket az önfejűségével! 

23 éves múltam amikor elkezdődött, három és fél évig aktívan zajlott a harc egy kisbabáért, azonban a küzdelem majdnem 10 éves volt. Hátborzongatóan hosszú idő: az első konkrét gondolattól, hogy most aztán a gyermek a legfontosabb az életemben, a kislányom megszületéséig eltelt egy évtized!

 

Pedig mint mindenki, én is azzal indultam neki, hogy

nem fog sokáig tartani...

meg hogy majd kiérzem amikor várandós leszek...

hisz úgy is jön, amikor akar...

csak idő kell,

meg remény,

meg kitartás,

meg szeretet,

meg életöröm...

Végén semmi sem maradt. Csak egy mélységes gyűlölet magammal szemben. A kimondhatatlan fájdalom, és a fel nem dolgozott gyász!

Az első beültetést azzal a reménnyel vártam, hogy véget ér a tehetetlen várakozás időszaka, örömmel meséltem mindenkinek, hogy megyünk a "beültetésre", mert számomra ez már az első lépés volt a babámig. Emlékszem a férjemmel nevettünk a folyosón várakozva, biztos valami idétlen megjegyzésünk volt a ránk váró feladatok súlya alatt. Nem értettük mire ez a nagy komolyság, a nők olyan merevek voltak, szürkék. Ma már értem!

Nem sikerült, naivan pedig még szabadságot is vettem ki, hogy nyugalomban lehessek! Tudom, hogy sírtam. Kimondtam amit érzek, de mintha igazán senki sem hallotta volna amit mesélek. Letudtak olyan mondatokkal, hogy hisz ez csak az első, második, harmadik alkalom volt, majd a következőnél sikerül. Vagy azzal, hogy ennél nagyobb baj ne legyen! Volt olyan, aki azzal a mondattal próbált megvigasztalni, hogy nos ha nem lesz közös gyerekünk, éljünk csak magunknak!

A legrosszabb a "Jaj, ne csinálj már belőle tragédiát!" vagy amit leginkább gyűlöltem a "Légy erős, szedd össze magad!" Ugyanis ebben a mondatban semmilyen útmutatás, fogódzkodó nem volt, csak az egyértelmű mögöttes tartalom, hogy ne sírjak ríjak, mert akkor gyenge vagyok, vagy eltúlzom a történéseket!

Nem ezekkel a mondatokkal volt a gond. Azzal, hogy ez azt jelentette számomra, hogy senki nem érti meg a fájdalmam, és számomra ledegradáló volt amikor azzal szembesültem, hogy nincs jogom ezt fájdalomként megélni.

Már pedig a sikertelen beültetés azt jelenti, hogy egy magzat nem maradt életben a méhemben. Hogy volt pár napig egy kis embrió, amely az enyém volt és úgy alakult, hogy nem fejlődik bennem tovább. Ő az én babám volt. Volt neve is ( bár a harmadiknál már nem adtam neki). S bennem volt, de az én testem nem tudta őt életben tartani! Ezt éreztem. Kudarcot.

Azt éreztem, hogy bár körbevesznek senkit sem érdekel ami bennem zajlik, mert ők csitítani akarták a szomorúságom, kényelmetlen volt számukra a szomorú ember.

A környezetem is szenvedett, sajnáltak bennünket, mi meg a babát.

Aztán újabb remény, hisz mehetünk a következő beültetésre.

Ezután megint nincs terhességi hormon a vérben. Összeomlás, sírás, felállás, másnap munka. Mosoly, nem beszélünk, egy mondattal lezárjuk, hogy dolgozunk a témán. 

Egyre üresebb az együttlét, eltűnik a meghittség. Vagyok én és a testem, amelyet áttúrtak az orvosok fentről lentre kb. százszor. Az egyik még meg is jegyezte, hogy olyan fehér vagyok mint Hófehérke!

Hányan vagyunk? Akik ma úgy végzik a mindennapok teendőit mintha nem veszítették volna el a reményüket? Tudjuk, hogy nekik csak annyit kellene mondani, hogy igenis sírj, mert a veszteséged felmérhetetlen?! Egy sikertelen mesterséges megtermékenyítés a testet sem kíméli, a hormonok túltengnek a szervezetben, a személyiség megzavarodik, nem ura a létének.

Erről kellene beszélni otthon, nem a tévét nézni, nem drága holmikat vásárolva elásni a fájdalmunkat, hanem társként állni testvér, feleség, gyermek, barátnő mellett!

Senki sem mondta, hogy ha valakit szeretünk, akkor azt minden életesemény közben fel tudjuk vidítani, megnevettetni, vagy megtámasztani. Lehet, hogy lesznek új helyzetek, amelyekben csak egyet tehetünk, hogy a másikkal maradunk és hallgatunk.

Mert a mi fájdalmunk nem kisebb és nem nagyobb bárki másénál!

De  elismerni a félelmet, segíteni feldolgozni a kudarcot, ahhoz kell az igazi szeretet!

Tudom, hogy Te is olvasod a soraim. Itt vagyok, akkor is ha nem látjuk egymást minden nap. S íme itt a cikk, ha nem tudsz személyesen meghallgatni, de ebbe kapaszkodhatsz, mert Te semmit sem rontottál el! Egyszerűen most ezt kell bejárnod, a belsődben a legmélyebb rétegeket, s emiatt Te értékes és erős vagy, leszel és voltál!

Sírj, üvölts, és haragudj mindenkire!

Semmi sem kötelező, sem uralkodni magadon, sem másokon...

Majd ha csitulnak az indulatok a következő lépést tudni fogod...Addig is nem mondom mit tégy, mert érezz rá magad! Hallgass az Énre, a halk suttogó hangra!