A szőlősgazda fele királysága

Apámékkal szőlőt ültettünk két hete. Az életemre és fele királyságomra megesküdtem, hogy gondozni fogom mind a négy tőkét, a hármat, melyek  láthatóan  éltek  és azt az egyet is, amelyet már a komposztba kellett volna dobni apám szerint.

Nem hagytam. Szeretek halottnak hitt dolgokba is életet remélni.  Tudom, hogy mindennek lelke van, s mikor ezt a kertben hangosan is kimondom, a szomszéd kuncog egy kereket a tujafa mögül csíkos alsónadrágban, szalmakalappal a fején.

 A csenevész barna nyúlvány nem mutatta jelét az életnek.  Számomra ez mégsem  racionalitás, sokkal inkább  hit kérdése volt. Minden nap öntöztem. Bíztattam. Megkértem, hogy keljen életre. Értem, ha maga miatt nem is. Nehéz volt a száraz  barnaságtól zöldellő életet  remélni.

Ma apám leellenőrizte a munkám.  A kutya elkísérte, majd  az ominózus tőkéhez érve veszettül ásni kezdett. Ez a kutya csak  az élőre fordít energiát, a halottat messziről kerüli. A barna szárból egy barna levél nőtt ki.  Apám megdícsért. Megmaradt a fele királyságom.