172 nap múlva 40
172 nap múlva negyven.
Igen, kiszámoltam január elsején. Nem, órákban és percekben nem vezetem, mennyi időm van még addig a bizonyos pillanatig, amikor az ember lánya már arannyal gravírozott, negyvenes pezsgőspoharat is szokott kapni valamelyik kedves rokonától, esetleg kompressziós harisnyát, menopauzás nők részére összeállított ajándékcsomagot a Mátrix gyógyszertárból (Rita, ha nincs ilyen, akkor kérlek sose csinálj), vagy ha igen és mégis így tenném, akkor előbb nyelem le a fogamba épített méregkapszulát, minthogy bevaljam mindezt és megszállottnak tűnjek bárki szemében is.
Na de a viccet félretéve, a 2020-as évbe lépve visszavonhatatlanul elindult bennem egyfajta izgalommal teli visszaszámolás, bár azt be kell vallanom, hogy szinte az egész előző évemet beáldoztam már az életközépkori válság buja örömeinek, aminek köszönhetően egy egyébbként gazdag és sikeres esztendőt sokkal nehezebb volt jól megélnem, mint ahogy azt kellett volna.
Tűnhet ez valaki szemében úri huncutságnak, tudom, hogy sokak szerint az drámázik, lelkizik, szorong vagy depressziózik feleslegesen, akinek nincs jobb dolga, de én ezt nem így gondolom.
Vannak az életünkben bizonyos mérföldkövek, legyenek azok akár megálmodott, vágyott célokhoz, életeseményekhez, vagy például életkorhoz köthetőek. Ezekhez érve az ember mérlegel, aztán vagy elégedett, vagy nem. És ha éppen nem jó passzban teszi mindezt, akkor elég egy valami, egy apróság, egy el nem ért cél, egy meg nem valósult álom, kettővel több karika a szem alatt, tízzel több kiló a mérlegen, egyel kevesebb Louis Vuitton táska a szekrényben, egyel több vagy kevesebb férj a másik szobában, mint amennyinek lennie kellene és beüt a gebasz.
Be. Nálam is ez történt. Hogy melyik, azt nem részletezem, aki ismer, tudja, hogy nagyon kritikus vagyok magammal, így valószínűleg bármelyik, példaként felsorolt és még húsz egyéb okom lehetett arra, hogy abban a pillanatban, amikor igazából szép volt minden, én a legtöbb dolgot mégis feketének lássam. Kegyetlen harc, amikor az ember saját magával küzd meg. Senki se tud nagyobbat ütni a képedbe, mint te saját magad. Ettől függetlenül mégis volt ebben az egész kálváriában, porbahullásban, kiütésben valami nehezen megfogalmazhatóan szép. Az, hogy ebben a hatalmas belső hangzavarban egyre tisztábban kezdtem hallani azokat a hangokat, amelyeket hallani szeretnék és amelyekre érdemes figyelni, látni azt az Ivetát, Ivit, akit én magam is tudok szeretni és megérteni, hogy az a bizonyos ÉN már rég bennem van, az mindig is én voltam, csak nem hagytam szeretni, feltételekhez kötöttem a szeretetemet és eddig bírta, bizony eddig, nem tovább. Fel kellett állni, le kellett mosdani, belenézni a tükörbe, számot vetni és kimondani fájdalmakat, sérelmeket, elsírni minden könnyet, majd megbeszélni magammal, hogyan lehet innét boldogabban tovább menni, lépésről lépésre. Az ember nem keres magának efajta „kellemes“ időtöltést, hiszen aki volt már hasonló állapotban tudja, hogy innét talpraállni nem egy pillanat, nem egy perc és szerencsés az, akinek sikerül egyáltalán. Arról nem is beszélve, hogy az emberek hajlamosak legyengézni a másikat, ha az ok nélkül, - értsd, lelki okok miatt szenved, pedig kellene már ott tartanunk, hogy megértsük, ezek a fajta betegségek ugyanolyan keményen taccsra tudják vágni az embert, mind bármilyen fizikai kór, aki pedig ki meri mondani, hogy ebben szenved, az nem gyenge, hanem nagyon is erős!
Azért is hálás vagyok az elmúlt kemény évért, mert ezt mostanit várakozással teli kezdhettem el. Nem fogom azt hazudni, hogy 172 vidámsággal, pozitív energiával, hálával és lelkesedéssel teli nap visz majd el a negyvenig, de talán a mostani terheim nagy részét sikerült letennem, vagy ha cipelem is még egy részüket, tudom, mik azok, nem szürke súlyos, ismeretlen kövekként nyomnak egyre lejjebb és lejjebb, hanem feladatok és örökség formájában hordozom őket addig, amíg van velük dolgom. És bizony van még sok dolgom, elhihetitek, ahogy a legtöbb embernek lenne, mégsem látja, mégsem érzi, helyette gúnyos, sérteget, érzelmekkel, vagy életekkel játszik, hárítja a felelősséget, él egy nagy felszínes semmiben, ahelyett, hogy a tükörbe nézne, esetleg magába és azt mondaná, baszki, ideje volna megérteni az életemben a miérteket, még akkor is, ha fájni fog és koppanok majd én is. Na de ez egy külön téma lesz, azt hiszem.
Mindezek mellett és ellenére szeretnék egy olyan emlékezetes, bátorságban, élményekben, szeretetben, hálában és egészségben gazdag évet magamnak, mint amilyenre mindig is vágytam. És mivel a szülinapos bármit kívánhat, az megadatik, én is ezt teszem most, mégha csak fél év múlva tehetnék is így. A negyven gyertyát pedig majd júniusban fújom el, úgy döntöttem, így is ér. Ugye szerintetek is? Na, ebben milyen szép nagy egyetértésben kiegyeztünk! Ezt már szeretem!
Folyt. Köv. HAMAROSAN!
