Én igazából láthatatlan vagyok!

Anyám sikít. Velem. Nekem. Valamit biztos rosszul mondtam, félreérthetett, csak egy kis segítséget kértem, mert nem jutok el a barátnőmhöz, pedig hetek óta nem találkoztunk.

Állok mereven. Mintha a mozdulatok elképzelhetetlenek lennének. Valami lehúz, a mellkasomban érzem a gátat, amely bénít. Valahol a levegő is elszivárog belőlem, mindjárt megfulladok. Szid. Vádol. Sérteget.

Én meg nem tudok válaszolni, mert hiábavalónak érzem, oly sokszor próbáltam már. Így csak állok előtte. 

 Anyám szép nő volt valaha. Mára eltorzult. Mintha az arcán csapódna ki a dühe. Amit állandóan érez, amit képtelen letenni, ami miatt még az általa készített étel is furcsán íztelen.

Kényszeresen csinál mindent. Még most is, amikor üvölt velem. Közben mosogat és a fazekakat csapkodja. Nézem a reszkető kezét.

A mimikája olyan, mint a legijesztőbb boszorkányoké a középkori festményeken. Ronda egy nő, arra gondolok. Közben meg ugye az anyám, kellene látnom mást is belőle, nem csupán a torzulásait. Próbálom felidézni a szebbik arcát, amikor utoljára szépnek láttam. De nem jut eszembe semmi! Tulajdonképpen minden jó, amit valaha kaptam, értelmét veszítette az elmúlt években.

Már néhány perce nem hallom mit mond. Képtelen vagyok másra figyelni, mint a hangszínére.

Nem kellene értenem ezt a nyelvet, amelyet beszél, és amelyen ennyi éven keresztül mérgekkel hintette a lelkem! Ezen az édes anyanyelven meggyőzött arról, hogy csak kihasználom, hogy hálátlan vagyok, önző és tehetetlen. Ha hallom a szavakat azok csak azt jelentik nekem, hogy minden döntésem rossz, minden választások helytelen. Hát néha azt játszom, süket vagyok. De milyen jó lenne, ha eszperantót használna, akkor csak a beszéde tempójából, hullámzásából szűrhetném le épp miért vagyok kivételesen rossz gyereke, a szégyene. De nem, ez ma sem adatik meg! Ezért marad az eszköz, amit a pszichológus tanácsolt. Függönynek nevezte, azt húzzam el, képzeljek akár egy védőburkot...Egyre jobban megy a vizualizáció, úgy érzem.

Anyám megérzi, hogy bele vagyok feledkezve a gondolataimba, de az is lehet, hogy kell neki egy újabb reakció, hogy tovább folytathassa az őrjöngést. Egyszerre szemben áll velem. Elfog a közelségétől egy mélyről jövő váratlan félelem. A gyerek énem sikít, hogy meneküljek, de még mindig nem tudok sarkon fordulni és elmenni. Lehajtom a fejem, a testbeszédem azt üzeni anyámnak, fejet hajtok, igazad van. 

- Takarodj. - mondja.

Ekkor oldódik az izommerevedés, ekkor válok képessé a mozgásra. Nem hiszem, hogy tudnék hova takarodni. Csak indulok a kapu felé, mintha az a kijárata lenne a pokolnak. Apám ekkor ér az udvarra, rám néz, én lassan emelem a tekintetem, mintha köszönne, azon a motyogós, bajusza alóli módon, ahogy szokása. Vajon miért nem szól hozzám sosem?

Elhalad mellettem és ekkor tör ki belőlem miden fájdalom, hogy én igazából láthatatlan és lényegtelen vagyok.