Gondolatok az én-boldogságról

Amikor két évvel ezelőtt megírtam ezeket a gondolatokat a Superwomanatwork nevű blogomra, nem hittem volna, hogy ma, pont ezen a napon ennyire aktuálisak lesznek. Az én-boldogságot, a döntésekért való felelősségvállalást teljes mértékben a nők, anyák szemszögéből gondoltam végig. Akkor még nem is sejtettem, hány férfi is ugyanígy éli meg élete nehéz döntéshelyzeteit. Fogadjátok szeretettel ezt a régebbi írást tőlem.

"  Boldog vagyok, mert a gyerekeim, ....

   Boldog vagyok, mert a férjem, ...

   Boldog vagyok, mert a családom, ... "

 Ezerszer hallottam így kezdődő mondatokat, ha családos nővel beszélgettem. Azt a mondtatot viszont, hogy boldog vagyok, mert mindezek mellett a saját létezésem, életem, utam is rendben van és boldoggá tesz, nem. Ezt csak én szoktam hangoztatni, kitűnve, kilógva a sorból, de nem bánom, valahogy küldetésemmé vált az én-boldogság meg az én-idő fogalmak csattogtatása.

 Ahhoz, hogy az ember boldog legyen, megtalálja az én-boldogságot, azt az érzést, amikor lebontva minden egyes szerepréteget, az ott maradt igazi ÉN is boldog, kell egy jó adag önzés. Magához a boldogsághoz is kell önzés, hiszen azt akarom, ahhoz ragaszkodom, azt szeretném, arra vágyom,  ami nekem jó, ami engem boldoggá tesz, mindentől, de főleg mindenkitől függetlenül. Keresem azt apróságokban, vagy saját magam kibontakoztatásában, munkában, szabadidőben, ... mindenben. 

Azt gondolom, hogy az a boldogság, amit a párunktól, gyerekünktől, barátainktól kapunk, vagy melyet munkahelyi, egyéb sikereink révén megélünk, már csak ráadás, amelyekért hálásnak kell lennünk, viszont pusztán rájuk hagyatkozni, teljes körű kiszolgáltatottság. 

Kitehetem magamat, az egyetlen életemet annak a kockázatnak, hogy a boldogságomat csak másoktól teszem függővé? Szabad hagynom, hogy statisztává váljak a saját életemben? 

 " Nekem nincs is életem!

Mindent megtettem a családomért, főztem, mostam, takarítottam, gondoskodtam róluk, mégis hálátlanok semmibe veszik!

Mindig úgy neveltem a gyerekeimet, hogy .... aztán itt van, ezt kaptam vissza!

Feláldoztam a munkámat, a saját életemet azért, hogy nekik mindenük  meglegyen, mindig itt legyek, tudjak velük tanulni, foglalkozásokra, különórákra járni! "

 Kemény szavak, de ha egy dühös, csalódott, boldogtalan anyával, nővel találkozom, ezek a szavak elhangzanak. 

" Hálátlanok, semmibe veszik, úgy neveltem és ezt kapom vissza, feláldoztam, minden meglegyen, mindig itt legyek. "

 Sem jogom, sem feladatom az ítélkezés, igazából csak sajnálni tudom, ha valaki így éli meg az életét, vagy ezeket a szavakat használja, visszatekintve az addigi életére, vagy még rosszabb esetben, összegezve azt annak  vége felé. 

Merthogy minden egyes döntés a sajátja volt, ő döntött úgy, hogy "feláldoz", ott lesz, mindent megad, úgy nevel.  

Talán az a legijesztőbb az ilyesfajta életösszegzés végén, mikor valakit arculcsap a felismerés: nem is éltem, magammal nem is foglalkoztam, mindig az utolsó voltam a sorban, a saját soromban.

 Nem szeretném ezt az érzést megélni. És bár bennem is dúl ezernyi harc, mi lenne a jobb, mi lenne ha, nem lenne-e jobb, minden egyes kis döntést abban a tudatban hozok meg, hogy azért én vagyok a felelős. Nem mondhatom egyszer a gyerekeimnek azt, hogy anyátok lemondott  egy ilyen vagy olyan   szakmai lehetőségről, mert még kicsik voltatok, utána pedig ilyet már nem kapott. Nem! Ez nem korrekt. Ha lemondtam, lemondok, az az én döntésem, az én felelősségem és kivetíteni azt más életére, nem tisztességes. Hálásnak kell lenniük ezért a döntésemért? Az ÉN DÖNTÉSEMÉRT? Osztozni velem a FELELŐSSÉGEN, vagy közösen VEZEKELNI, MEGBÁNNI, esetleg érezni, hogy MIATTUK nem tartok ott, ahol tarthatnák? 

A döntés csakis az enyém. A felelősség ugyanúgy. 

 Ma reggel négy órakor boldogan készítettem az ebédemet a munkába. Mellettem már ott gőzölgött az erős espresso, a kertben énekeltek a pacsirtáink. Elpakoltam Eszter tízóraiát a rettenetes Monster High-os táskájába, amit úgy szeret. Közben azon mosolyogtam, mennyire fogja ezt utálni pár év múlva. Kipp-kopp, már kopogtat a kamaszkor, ezt a táskát még el is fogja tüzelni. Az orromat megcsapta a két napja vásárolt (igen, magamnak vettem ) frézia illata. 

Holnap elviszem a lányokat és Juditot a Jurta napokra. S ha az idő engedi, kimegyünk együtt gyógynövényeket gyűjteni. 

Ezernyi boldogság és mind az enyém. Gazdag vagyok.

 A gazdagságot nem adhatom tovább, de azt a példát, életszemléletet, ahogy élek, törekszem az ezernyi mini, de saját boldogságomra, azt igen. Ez lesz a lányaim legértékesebb hagyatéka.