Ádvent második vasárnapján

Ádvent második vasárnapján háromnegyed háromkor kelek. Hallkan surranok végig a szobákon, le a lépcsőn, majd a konyha és a nappali közt félúton megállok.

Az este levetett ruhadarabok a földön, a kanapén.  Egy stikában elmajszolt csoki papírjait vélem felfedezni majdnem elég gondosan elszúrva. A vizespohár a tévé előtt, a mandarin héja a konyhaasztalon.

 

A ruhákat a szennyes közé rakom, a szemetet a kukába viszem. A poharat elmosom. Hat kis teamécsest rakok szét  picike ádventi házikókba, lámpásokba.  Évek óta ugyanazt az illóolajat használom a Karácsonyvárás időszakában, most is elhintek egy-egy egy cseppet belőle  a szobában. Az ágytakarót megigazítom, a fények a helyükre kerülnek. Így jó lesz. Minden szép és illatos.

S gondolhatnám én is azt most, mint általában és gyakran, hogy ennyit ér a kérés, a nevelés, a szabály  ... falra hányt borsó az egész, s talán még igazam is lenne. És felspannolhatnám magam, hogy „na várjatok csak, ébredjetek fel, lesz itt fejmosás,  ezt tanítom én nektek“,  ... de van, amikor mindez értelmetlen.

Mert ha a szavak gyorsan elszállnak, akkor csak a hit marad. A hit abban,  hogy ugyanazokon a szobákon végigsurranva, a lépcsőn lemászva, a konyhába, majd a nappaliba megérkezve megéreznek valamit abból, amit én hajnalonként idevarázsolok.  Talán nem is kell azt tudniuk, mi mindenből áll össze ez a csoda.  Elég azt érezniük odabenn, hogy nálunk ez az otthon, a normális, a szeretet.

  S abban is hiszek, hogy  ha majd felnőnek, addig kotyvasztanak, kísérleteznek és próbálkoznak, mormolják a csiribít és a csiribát, csöppentik a karácsonyi olajat és gyújtják az apró fényeket így hajnalok hajnalán, amíg végül maguk is megteremtik ugyanezt a varázslatot, amely ma reggel is várja őket,  ... Ádvent második vasárnapján.