Zsíros hajú "szar"anyáknak!
Kellene nyitni egy klubot, szar anyák törzshelyét. Ki jönne el oda időről időre?
Néhány napja beszélgettem egy kedves ismerősömmel az egyik játszóházban. Rég ért már egy csajos dumaparti, ám a pletykák helyett mindketten arról beszéltünk inkább, amiről máshol kevesebb, vagy egyáltalán nincs lehetőségünk kifejteni a véleményünket. Ez a téma pedig a gyereknevelés pokla, vagyis, hogy pontosabb legyek az, ahogy érezzük magunkat a csemeték mellett.
Én ebben a tekintetben szerencsésnek érzem magam, mert rengeteg olyan női ismerősöm van, akikkel meg tudom osztani a véleményem( igen Kedves Olvasóm, Rád gondoltam) és a családban is van kimerült, agyonkínzott anyuka. Szóval van lehetőségem ventillálni a felgyülemlett feszültségemet, de vannak anyák, akikben szinte benneragad a sóhaj, mert úton útfélen a teljesen kiegyensúlyozott, csinos, boldog anyukák mintájával találják szembe magukat. Azokat elnézve meg ki merné azt mondani, hogy én unom, én belefáradtam, én szabadulnék mellőlük...
S mielőtt bárki felkiáltana, hogy "debizonyőpedigakkoris" csak boldogságban úszó anya, az előtt kalapom emelem, és csak buzdítom, mert hiszem, hogy ilyen is van. Egy ideig...! Aztán biztosan nem lesz minden rózsaszín cuki-muki!
Ezt sem azért közlöm, mert jó ünneprontónak lenni, hanem mert ez a bizonyos alulfizetett anyaság (hivatás, pálya, életforma, munka) nagyon komoly kihívás, állandósult feszültséggel járó kiképzés, s mert voltam én is ott, ahol barikák futkostak a réten, meg vagyok ebben a valóságban is.
Persze, csodaklassz anyának lenni! Szó se róla! Senkinek nem adnám hosszútávon a kicsinyeimet, ez tény! Van, s többször szerencsére, hogy a gyerekeim látványa is már boldoggá tesz. Az is tény, hogy nélkülük nem lennék teljes, és hogy általuk éltem meg a szeretet egy másik dimenzióját, amely gondolatától is nyugalom fog el. Csak hát ezt nem mindig lehet így látni, megélni! (Vagyis lehetne, ha napi egy két órát lennék velük.)
Ez is az anyaság, és ki kell mondani, szégyen nélkül, mert ez nem a kisgyerek hibája, ahogy a nőé sem.
De ne mondja senki, hogy boldog, amikor a gyereke megüti az anyját mert az arra kéri, hogy vendégségben a néni és a bácsi bútorát ne rúgja meg tizedszerre! Vagy láttam azt is, amikor az anyuka térdel a lánya mellett és könyörög, hogy fejezze már be a hisztit, mert nem bírja tovább elviselni a visítását. Megjegyzem a gyerek erre sem reagált. Még írjak elrettentő példát? A kedvencem az a kisfiú, aki fojtogatta a lánytesóját és amikor anyuka odament megmenteni a kisebbiket, a nagyobbik elfutott. Ezek mindennapos esetek, különböző korú gyerekek történetei.
Az is beletartozik a nagy anya valóságba, hogy a nő napokig nem tud nyugodtan meginni egy pohár vizet, mert az vagy rá van borítva, vagy mire azt a szájához emelné már a sarkában van egy gyerek, aki követeli, hogy vegye fel, vagy játszon, tanuljon vele...
S most beszéljünk a családi idillről! Az éttermes jelenetekről, vagy a családi kirándulásokról. Amikor is anyu jól kitervelt, szépen megálmodott programjait, vízióit egy hisztéria, betegség felborítja, ellehetetleníti. Évekig nincs nyugi, nincs relax mellettük, csak úgy, ha a felnőtt azt csinálja, amit a kicsik szeretnének. Pancsizik a medencében, aminek a vize bokáig ér, vagy megosztott felügyelettel apával külön utakon relaxálnak. Erre megoldás lehet egy telefon és a youtube barátunk, de arról meg tudjuk, hogy mennyire helytelen, szóval maradunk a játszósarokban a koktélozás helyett.
Na jó, ne legyek gonosz, ez nemcsak a gyerek hibája, a miénk legalább annyira.
Mert halihó, Anyukák, Ti akik olvastok, ( vagy már nem) nagyon is jól tudjátok, hogy miről beszélek!
Most csak címszavakban, gyors felsorolásban közvetítem a gondolataimat( többre nem futja az egy órás kimenőmből), amelyekkel csak annyit akarok üzenni, hogy nem vagy egyedül. S ha szar anyának is érzed magad, azzal sincs gond. Megértelek! Én is így vagyok ezzel, sokszor.
Most is, amikor a nagyobb beteg, akkor amikor a tükörbe nézve szörnyülködöm a látványomon, akkor amikor legszívesebben pofontörölném, amikor rákiáltok, amikor csak hagyom ordítani, amikor már nem bírom hallgatni, amikor éjjel morgok, hogy hagyjon aludni, amikor nem értem mit rontottam el, amikor más is megkérdi ugyanezt...
Olyankor tehetetlennek és összetörtnek érzem magam. Minden egyes ilyen alkalommal hívni akarom a szociálist, hogy mentsék ki a gyerekeimet.
Pedig hát néhány nap után csak rámutat a Gondviselés, hogy vannak mások is így, vagy rosszabbul és mindez azért van, mert igenis akarunk jobbat, többet, okosabbat adni a gyereknek, magunkból is.
Így megkérdem, tényleg olyan szar anyák lehetünk mi? Nem hiszem. Csak segítség kellene. Módszerekből, szabadidőből kaphatnánk többet, hogy magunkra is jusson az energiából, hogy töltekezhessünk. Az kellene nekünk! S ha megkapjuk, azt tudjuk értelmesen kihasználni, ne munkára fordítani!
Ma a tesóm megjegyezte, hogy milyen zsíros a hajam. Mondom nem is, erre ő rávágja, hogy ja, csak ennyire lapos!
Puff nekem, ennyit arról, hogy reggel még úgy tűnt ez egy vállalható fej!
Szép napot Nektek zsíros hajú csodaNők, akik anyasági "szabadságotokat" élvezitek!
