TOP BOTTOM 1250x200

  • Mészáros Krisztina
  • Anya

A születésedről másképp!

20170209 161145Egy éve ezen a napon született a fiam.

Egy éve váltam kétgyermekes anyává.

Egy éve éreztem utoljára azt, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva és végérvényesen elveszve.

 

Csütörtök, két napja a kórházban. Egy nálam pár évvel idősebb doktornő kezei a hüvelyemben, közli, hogy elcsípte a magzatvizet, most még sétalgassak, és hamarosan túljutunk a szülésen, és aztán kezelésbe vesznek engem, a fájdalmaimat, amely nem szülési, nem mutatja a gép, ez más, húsba vágó, nem természetes, nem evilági, inkább lelket zsugorító, félelmetes. Öt éve nem ez volt, biztosan tudom, hogy ez most velem történik, nem a babával, nem az ő útját mutatja kifelé, nem méhösszehúzódás.

Már nem sírok. Csak vagyok a testemben. Már egy fél órája nem beszélek. A lelkem is csendben figyel, visz a lábam, irányít az agy, amiben most nincs Krisztina. A tudat, amely addig olyan szépen önismeret szikráját ragyogtatta előttem, nincs. Ő most teljesen idegen ember, nem vagyok vele, benne. Kívülről látom magam.

Nem jó? Nem. Eszembe jut a kislány, aki anyjának hívja a testet, amelyet figyelek. Csenge sincs közel s távol...nem érzek semmit iránta, nem tart meg. Ő sem. 

Nézem a férfit, aki kísér a kórterem egyik végéből a másikba. Próbál tartani...biztos, nyugodt, látom, de nem tudom ki ő, mert ekkor semmit nem jelent a szempár.

Itt a baba, fogom a hasam alját, most már nem úgy érzem a rúgásait, tegnaptól ő is nyugodtabb, valamire készül, tudom. 

Lábra állítanak, próbálok úgy járni, hogy a tisztasági betét valahogy ne pottyanjon ki a lábaim közül, s ebben a pingvines menetelésben az ablak elé érkezem. Akkor jön. Fájás, csúszik lejjebb a baba feje, érzem a mozgást kifelé, már itt van a kapuban.

Úgy ordítok fel mint egy szenvedő állat, tudattalan, irányíthatatlan hang ez, sosem kiáltottam így.

Körém gyűlnek, átkarol az ismerős férfi, egy szülésznő, nekem pedig semmi más nem jár az eszembe, csak hogy már nem tudom ki vagyok és mi történik velem, mert az irányítás rég elveszett a két nap alatt, és levedlettem minden emberi mivoltomat.

Sokan kiabálnak körülöttem, de én csak egy hangot hallok. Állítólag a fülembe súgta a szavakat. 

Nem azért nyomok, mert túl akarok lenni rajta.( Pedig dehogynem!) Azért csinálom mindezt, mert nem tudom másképp. Állati ösztön ez, bennünk van, ősidők óta. Ezt érzem akkor is...mintha az összes női ősöm akkor ott velem tartana, kinyomják az én szellememet, hogy ők belém költözve végezzék a dolgukat. Szülünk, világra hozunk egy gyermeket, erővel, akarattal, tudattalanul. Nem látok senkit, de érzem. Becsukott szemmel is világos a számomra kik segítenek. Mintha suttognák megfognak, és csak nyugodtan adjam át magam nekik, mintha körbeölelnének. Érzem, hogy megtartanak a kezükkel. Itt vagyok, és olyan messze, ahol e világi létemben nem jártam. Egyszerre felfigyelek a kis fejére. S vége!

Megszületett.

Sír, rám teszik, látom a magzatmázat, a vért a lila kis testen. Itt van, itt vagy, súgom. Fotóznak.

Ebben a pillanatban eltűnnek az ősanyák belőlem, de még mindig üres a test, félelmetesen semmilyen kötődésem nincs az élethez. 

Egy pillanatra megingok, hogy vajon akarok-e vissza...

Érezni.

Gépiesen mosolygok. Reszketek. Talán a testem lereagálja, hogy hezitálok. S akkor abban a pillanatban visszarántott valaki, vagy valami, talán én magam! 

Élek.

Mondják, jobb a színem.

-Elmúltak azok a mája felől jövő fájdalmak?- kérdi az orvos. Mert most már mehet a műtőbe, vagy vizsgálatokra, ha nem...mert a baba már nem okoz gondot.

-Elmúlt.- mondom. S valóban, az ismeretlen eredetű, pokoli kín feloldódott. 

Magunkra maradunk a kicsi apukájával. Boldognak tűnik, én dezorientált vagyok. Nem tudom pontosan mikor mi történt velünk.

Fotók, hívások, pihenés. NA, az utóbbi nem megy, látni akarom Ábelt, mellre tenni, meg az első órái ne teljenek nélkülem, mert tudom ennek milyen hatásai lesznek rá...De maradni kell, megfigyelnek, nagyon szarul néztem ki két napig, várjunk mi lesz! 

Közben megfürdetik a kérésem ellenére az újszülöttet, de két óra múlva lázasan lábra állok, és elmegyünk érte, hogy együtt legyünk.

A szobán aztán megismerem a kisfiam. Pár napig még nem mutatkozik a személyisége, csak miután hazahoztuk.

Összebújva alszunk. Kialakul a mi kis egységünk. Nehéz ebbe bárkit is beengedni. Sokszor merülök el a szemébe, és annyi szépet látok rajta keresztül.

Belészeretek. Ahogy öt éve a  nővérébe.

Sokáig fáj a testem. Nagyon összetört a súly alatt, sok volt ez neki. Szépen lassan a várandóság minden fizikai tünete eltűnt, de a lelkem, az akkor ott végérvényesen módosult. Gyakran vagyok az utunk elején dühös, okkal vagy nélkül. De ez is feloldódik bennem egy nagy mélységbe, mert mindennek ára van, tudom. Most pedig csak csodálkozva figyelem mekkorára nő egy ilyen pici baba...

abisKicsi Ábel, ma is áldottnak érzem magam, amiért mindezt megéltem, hogy Te, a mi fiunk légy!

Boldog születésnapot, a Gondviselés és a Szeretet tartson köztünk hosszú életed végéig!

Ülök a konyhában a gép előtt, gondolataimban pedig hozzád repülök, mert épp sétáltok Apával. Látlak, érezlek, figyelem a fejlődésed. S talán kevésbé félek már. Tanulok, mert tanítasz. S mosolygok Rád sokat!

 

 

 

 

 

 

Made with love by Mert nőnek lenni jó. All rights Reserved.