Kiugrani a saját életemből

Néha szeretnék kiugrani a saját életemből. Mert sok. Mert nem olyan. Mert akkor, abban a pillanatban azt érzem, nem az enyém.

 

Kötelességek  végtelen listája egy nap, egy hét, .... valakinek egy élet is.

Én nem akarok és soha sem akartam így élni. 

Mindig lázadsz! - mondták nekem, pedig én nem lázadok.  Nincs sztrájk, nincs transzparens, mégcsak képletesen se. Ha valami nem tetszik, teszek érte, hogy azon változtatni tudjak.

Mostanában viszont úgy érzem, nem mindenen tudok, nem mindenen lehet, nem mindenen azonnal.

 

Szerda estére, mikorra már én is megfáradok, számomra a legborzasztóbb dolog, kötelesség az, hogy még a gyerekkel is tanuljak. Kimondtam, pedig nem illik. Élveznem kell anyaságom minden pillanatát, hálásnak lennem ezért is, de nem megy. Szerda estére már nem.

Addigra nálam is szakad a cérna, kiborul a bili, elindul a szájkarate a gyerekkel, belefáradok, ahogy egy figyelemzavaros nyolc évest x percenként kell terelnem vissza a kötelességéhez. Figyelemzavar. Olyan fura néznem, figyelnem sokszor. Látom, mennyi gondot okoz egy jóképességű gyereknél is és tudom, szerdára már nagyon tudom és érzem, mennyi energiámat emészti fel nekem is ez az egész. Egy diagnózis. Egy kezelendő probléma. Nehézség.  Ezek a tények.  Nekem viszont a tények soha nem voltak elegek. Mindig több kellett, mindig más. Most is csak figyelem, hallgatom és azt gondolom, milyen csoda, hogy egy gyereknek ennyi receptora van, ennyi dologra tud figyelni, nem csak egyre. Annyira megértem! Én is ilyen voltam és bár meggyilkol, hogy a másikat kell terelnem, korlátoznom, valahol belül tudom, hogy nem olyan borzasztó ez. Mert ez az egész belülről színes és egy igazi csodaország, tele felfedeznivaló dolgokkal és kalandokkal. Mégsem ez a jó. A világnak nem ez a jó. Ilyen emberből nem lehet sorkatona, dolgos hangya, nem lehet az egység része, hisz neki saját univerzuma van. Hogy nézne ki az egyenszürke, masszív csodamasina, ha annak egyes alkatrészei színesek lennének? Ki venné komolyan? Ilyen alkatrész az én gyerekem is. Ilyen alkatrész voltam és vagyok én is. 

 Anyám mondogatja gyakran, hogy hihetetlen, miket tud az élet produkálni!  Figyelve küzdelmünket szinte részletazonosan peregnek le előtte saját harcaink, mikor velem kellett ugyanígy nap mint nap küzdenie. S most itt ez az örökbefogadott gyerek, aki olyan, mintha  legyártottak volna belőlem egy kisebb változatot, egy munkadarabot. Had dolgozzak rajta.

Ez viszont nem az a műhely, ahol van egy mester és egy darab alapanyag. Mindketten mesterek vagyunk, s mindketten alapanyagok.  Odanyes az egyik, vissza a másik. Sok mozdulat nem tudatos, sok mozdulat inkább reakció a másikéra. S ebből, ettől leszünk mások, mint akik azidáig voltunk. Valahol ez a szülő - gyerek kapcsolat lényege. A kölcsönös formálás. 

 

Illúzió azt hinni, hogy ennek az egésznek minden pillanata szép. Inkább fontos, mintsem szép. Mert akkorra, arra  a bizonyos szerda estére már mindkét fél megfárad, a fáradt ember pedig nem mindig tudatos. inkább ösztönös.  Kitör belőle  minden, amit addig odalenn tartott, hirtelenek a szavak, az érzések, a gondolatok. 

" Úr Isten, én mindjárt kinyírom ezt a gyereket! Nem, inkább magamat! Eddig nem ittam, esküszöm, szerda esténkét rendszeresen fogok, hogy ezt túléljem! Miket mondtam neki már megint! Hogy viselkedtem!?!  Piszkosnak érzem magam, hirtelen mindent annak érzek. Felfutok az emeletre és megmosom az összes tetőablakot  pár perc alatt! Meg kell tisztulniuk! Meg kell tisztulnom! Bejelentkezem az Erőszakmentes komunikáció a családban tanfolyamra! Nem, inkább írok nekik, hogy ez az egész hülyeség! Nem csak rajtam múlik, hogy alakul egy helyzet! Nem csak engem érnek hatások. Itt ez a gyerek, miért kellene azt hinnem, hogy csak az én szavaim, tetteim, érzéseim hagynak benne nyomot s teszik olyanná, változtatják szerda estére ilyenné? Elmegyek világgá! Itthagyok mindent! ...  Nem megyek sehová. Itt van a MINDEN! "

 

Ennyi, s még százszor több gondolat, érzés annak a szerda estének minden percében. Kifárasztjuk egymást, bikaviadal két bikával, torreádor nélkül. Porba hullunk. Számomra  néha ott, abban a pillanatban vége is lehetne a világnak,  mert semmivé válok. Széthullok,  s azt érzem, én ehhez az egészhez kevés vagyok. Vannak nálam anyább anyák, születettebb feleségek és sikeresebb önmagvalósítók. Nekem meg mindenből kell valamennyi, s az a valamennyi most nagyon kevés. Mindenből kevés. Megérte? 

Ott fekszik mellettem a porban a másik megfáradt bika is. Lassan feláll, némán és lassan pakol a táskájába, percekig nincsenek szavak majd azt mondja: 

- Én tudom, hogy  te  szeretsz engem! 

 

Ennyi.

 

- Szeretlek. 

 

S újra béke van. Újra MINDEN van. Ennyi.

 

Néha szeretnék kiugrani a saját életemből. Mert sok. Mert nem olyan. Mert akkor, abban a pillanatban azt érzem, nem az enyém. Kimegyek a sötét udvarra, s percekig csak nézem, ahogy  a házban, az én házamban zajlik az élet. Zajlik az én életem. Igen, az enyém. Ideje hát  visszamennem oda.