Miért éppen Zakynthos???
A fenti kérdésre vannak nagyon egyszerű és praktikus válaszaim is. Ilyen példál az, hogy ideköt a munkám. Aztán sorolhatnám a kellemes oldalait is a zakynthosi létemnek, úgy mint a négy hónapig tartó állandó napsütés, türkizkék tenger vagy akár az isteni görög konyha. De szentimentális természetemnél fogva, van annak egy ezeknél sokkal romantikusabb oka is, miért jöttem vissza újra: három évvel ezelőtt menthetetlenül beleszerettem a helybe. Sziasztok, Dobre Ani vagyok, Zakynthofil.
Kedd este van, egy barátok által üzemeltetett csendes kis tavernában üldögélek egy pohár finom fehérbor mellett, és várom, hogy jöjjön az ihlet, mit is írjak nektek Zakynthosról. Kezdjem-e sorolni, hogy melyek a legszebb strandok, ahol a víz színe olyan kék, hogy szinte bántja a szemedet, melyik faluban nyílnak a legszebb bugenvíliák, vagy hol készítik legfinomabban a bekri mezét. Annyira a szívemhez nőtt ez a kicsi sziget, hogy legszívesebben minden apróságot, napi történést elmesélnék nektek. De előbb talán azt, mit is keresek itt.
Ha két szóval akarnám érzékeltetni, azt mondanám, hogy Zakynthos számomra a boldogság szigete. De ez úgy hangzik, mint valami giccses, egyhasználatos ponyvaregény-cím. Angolul valahogy jobban cseng a #myhappyplace megnevezés. Főleg így, trendin, hastaggel. Instán is elhagyhatatlanul ott sorakozik a tobbi hasthag mellett minden fotónál, amit innen osztok meg. Mert giccses-nem giccses, én itt boldog vagyok.
Először három éve érkeztem. Egy utazási iroda „delegátkájaként“ jöttem, és azóta is ebben a funkciómban térek vissza nyárról-nyárra, idén már harmadszor. A 2015-ös évet kihagytam, de volt is kemény honvágyam miatta. Szándékosan használom a honvágy szót, Zakynthos már több számomra, mint egy hely, ahonnan négy hónap munka után hazatérek. Otthonosan mozgok a szigeten, ismerem minden szűk kis utcácskáját, a rövidítéseket, hol a legolcsóbb a feta sajt, és beszélgetésbe elegyedek a sarki zöldségesnél. Egyszóval itt is itthon vagyok és hiányzik, mikor távol vagyok.
Nem csak a sziget, a munka is. Már az egyetemen is idegenforgalmat hallgattam, aztán az utolsó szemeszterben alkalmam nyílt elvégezni egy plussz tanfolyamot, ami idegenvezetői oklevelet adott a kezembe. De valahogy sosem gondoltam arra, hogy használni is fogom.
Aztán három éve mégiscsak előhalásztam a fiók aljáról ezt a kis papírt és elutaztam. Bevallom, otthon nem épp úgy alakultak a dolgaim, ahogy reméltem, ezért úgy éreztem, eljött az idő egy nagyobb változásra. A helyszínváltoztatás tűnt a legjobb és legegyszerűbb megoldásnak. Szokták mondani: „elmenekülsz“, és van, hogy én magam is így éreztem. A problémák persze nem múltak el ezzel, de valahogy lényegtelenebbeknek tűntek. Az elején nyilván nem volt egyszerű belerázódni a mindennapokba itt sem, még a hazautazás gondolatával is kacérkodtam, de ez nálam nem meglepő - többször éltem már külföldön, és még mindig mindenhonnan haza akartam menni az elején. A végén meg persze sosem akarok.
Tavaly az első évhez hasonló indokok miatt megint jobbnak láttam felvenni a nyúlcipőt, meg a rózsaszín hátizsákomat, és útnak indulni. Akkor már nem apróztam el, minél tovább akartam távol lenni, úgyhogy előbb a kis világlátó pakkommal nekiindultam Ázsiának (de erről bővebben majd egy másik alkalommal), majd négy nap otthonlét után már „menekültem“ is ide vissza.
Sosem fogom elfelejteni az érzést, amikor a landolás után a terminálból kijövet kezembe nyomták a kocsikulcsot, és én elindultam az ismerős úton, amin két éve jártam utoljára. Örömmel állapítottam meg, hogy semmi nem változott, ugyanúgy forró a levegő még este hatkor is és „szárazság-szag“ van, továbbra is nyílnak az út mentén a leanderek, vagy hogy ugyanazok az ismerős arcok integetnek vissza a tavernákból. És persze ugyanazok a gumipapucsok és ízléstelen teknős formájú sószórók sorakoznak a boltok polcain.
Tisztán emlékszem, hogy járt át a boldogság érzése és hogy nem bírtam levakarni a mosolyt az arcomról. Később Tsliviben, a városkámban tett sétám közben bárhol megállva minden ismerősöm, barátom ölelkezés-puszilkodás kíséretében a „de jó, hogy visszajöttél“ mondattal turbózta tovább a jó érzéseimet. Mondtam már, hogy szeretem a görög embereket?
Az idei szezon előtt sokat vacilláltam, gondolkodtam, úgy volt, hogy nem is jövök. Aztán persze a mostani megérkezésem is hasonló érzésekkel járt és még számomra is meglepő hatással volt rám: ahogy végigmentem a kikötőtől Tsiliviig vezető úton, olyan érzésem volt, mintha tegnap vezettem volna rajta utoljára, mintha sosem mentem volna el, és az elmúlt nyolc hónap meg sem történt volna.
De most már befejezem az érzelgős ömlengést, még mielőtt túl elfogultnak tünnék (bár valószínüleg ezzel már elkéstem), és mielőtt tiszta bolondnak néznétek. De Iveta kérte, mondjam el, miért éppen Zakynthos. Hát, ezért... Ígérem, legközelebb már a sziget szépségeiről is mondok valamit, lévén ez egy utazós rovat, vagy ajánlok valami jó kis tavernát, ha erre járnátok. ;-)
