28 óra, 1300 kilóméter - egy instant horvátországi nyaralás története

Kiss Limpár Évi nyaralós sztorija után jöjjön végre az enyém  is, amelyet még július közepén ígértem meg a MNLJ Facebook oldalán.

Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy bár még csak a nyár fele telt el, de már két horvátországi kalandot  is magam mögött tudhatok ebben az évben. Az utóbbi egy klasszikus, két gyerekes családi nyaralás volt, erről is írok majd egy másik alkalommal, hiszen a „téjkitízi és a nópara“ elvét követve számomra is pihentető volt az az egy hét, na meg az összesen 1500 kilóméter, amelyet   a  tíz és az  ötéves gyerekkeimmel tölthettem.

Az viszont, amiről úgy igazán szerettem volna írni, az az első horvátországi kalandom volt, melyet legjobb barátnőmmel, Ildivel éltem át.

 

 

 

 

 

A történet úgy kezdődött, hogy volt anno egy névnapom és egy szülinapom  gyors egymásutánban és Ildi ebben az évben merészre vette a figurát: egy horvátországi hétvégével ajándékozott meg engem. Akkor még nem is sejtettem, hogy eddigi életem egyik legszebb napja vár rám.

Nagyon megörültem neki,  mondanom sem kell. Izgalmas volt várni a július közepét. Egyrészt addigra már kellően lefáradtunk munkahelyi és családi kötelezettségeink súlya alatt, másrészt pedig soha nem voltunk még csak ketten kirándulni. Évente egy budapesti, koncertes hétvége az oké, általában nagy csapatban, csupa csajok ( no alkohol, sok kultúra, szolíd koncertes szórakozás,  bájos csevegés.... aha, hogyne), de így ebben a felállásban még nem voltunk egyszer sem.

 Hogy mi is annyira izgalmas, kalandos egy horvátországi hétvégében, kérdezhetnék sokan, s hogy ezt egy kicsit megértessem, íme a rövid programleírás:

• Indulás péntek éjfélkor Pozsonyból autóbusszal
• Érkezés reggel nyolc körül a horvátországi Poreč városának üdülőövezetébe ( a „rezortos“ rész, igen)
• Egész napos szabad program
• Este hétkor indulás vissza
• Vasárnap hajnalban érkezés Pozsonyba
• A teljes kaland 28 óra
• A megtett távolság nagyjából 1300 kilóméter
• Alvási lehetőség oda és vissza is a buszban.

Na most tegye fel a kezét az, aki így képzelt el egy horvátországi hétvégét!!! Ha hiszitek, ha nem, én újra felteszem, de a miértek megválaszolása helyett inkább elmesélem, mi minden fért bele a mi 28 óránkba.

Azt gondolom mondani nem kell, hogy az ember éjféltől reggel nyolcig nem igazán alszik egy buszban. Oké, lehet egy órát összesen, ebbe beleszámoltam a fáradtság következtében beálló mikrokómákat, eszméletvesztéseket is.  Kárpótlásként viszont átbeszélgethet a legjobb barátjával egy egész éjszakát, vacoghat  vele forró kis feketét kortyolva az autópálya melletti  pihenőben és megszorongathatja annak kezét abban a világon a legeslegszebb pillanatban, amikor az utazás során először megpillantja a tengert. Higyjétek el, egy cseppnyi fáradtságot sem éreztünk, amikor Poreč városában egy hangulatos szálloda parkolójában leszálltunk a buszról, mert tudtuk, itt tömény, 11 - 12 órányi élmény vár ránk.

S élményekben nem volt hiány. Mikor az ember felszáll a sötét éjszaka közepén egy buszra,  nem is tudja elképzelni úgy igazán, hogy néhány óra múlva már a mólón ülve fogja nézni a napkeltét.  Szerintem mi sem tudtuk. Míg a buszos csapat többi tagja eszeveszetten keresgélte az egész napos strandoláshoz leginkább megfelelő, egy plédnyi helyét a parton, mi  leültünk a tengerbe legmélyebben benyúló móló végére és  végignéztünk  azt a leírhatatlanul szépséges pillanatot, mikor a felkelő nap fénye találkozik a víztükörrel és káprázatos, táncos szertartásukkal ünnepélyesen megnyitják A NAPOT, így csupa nagy betűvel. Mondhatja bárki, hogy ezek eltúlzott szavak,  napfelkelte minden nap van, de úgy őszintén, hányan részesei ennek a csodának úgy igazán? Ki veszi a fáradtságot, kinek van ideje, hogy akár a saját kertjébe kilépve megcsodálja, átélje ezt az egészet nap mint nap, vagy legalábbis néhanapján? Én ma reggel is megtettem és  az ember egy ilyen napindítás után végig magában érzi azt az erőt, ragyogást és fényt, amelyet csak is a felkelő nap adhat, semmi más.

Majdnem két órás volt a mi tengerparti napindításunk. Végignéztük ezt a csodát, hallgattuk a mólóhoz csapódó hullámok hangját, a tenger erejét, a sirályok reggeli üdvözlését. A sziklákra apró rákok kapaszkodtak fel és mi minden ilyen apróságra rácsodálkoztunk, mindegyikért végtelenül hálásak voltunk az életnek. Tudom, hogy eléggé magasztosra és költőire sikeredtek ezek a mondatok, de ez számomra így természetes, mert az ember igenis merjen így érezni, így fogalmazni a  saját életével kapcsolatban, ha  annak szép pillanatairól, élményeiről van szó. Az egész világ  egy  csoda. Benne a saját életünk  a legcsodálatosabb! Ezt csak így érdemes látni, megélni!

Napfénnyel és tengerzúgással feltöltekeztünk immár és a többiekkel ellentétben úgy döntöttünk, hogy strandolás helyett városnézéssel folytatjuk a napot. Persze mi is vágytunk már a fürdőzésre, de úgy gondoltuk, arra még lesz elég időnk estig ( meg persze jól akartunk kinézni a képeken, frizura és sminkigazítás után erre nagyobb esélyünk volt, mint kicsit lepirulva, naptejtől csillogó fejjel, ázott hajjal).  A strandolós cuccainkat a hotelben hagyva ( egy hotel strandját használtuk, így lehetőségünk volt az ottani szolgáltatásokat is igénybe venni) nyakunkba vettük a várost. Egy helyi minibuszjárattal 10 perc alatt a kikötőben találtuk magunkat. A rengeteg, hullámokkal táncoló kisebb – nagyobb ( még nagyobb, mega) hajó mögött, mellett a világon a legszebb díszlet: a tenger az egyik oldalon, a történelmi belváros pedig a másikon.  Poreč-i kalandom előtt a várost ismerők már elmondták nekem, ez a hely sokkal inkább olasz, mint horvát. Már az első pillanatokban éreztük, hogy ez bizony így van.

Az emberek, pincérek, eladók nagy része az olasz nyelvet használta, a tájékoztatók, információk is ki voltak írva olaszul ugyanúgy, ahogy horvátul vagy angolul.  A kikötő mellett elsétálva bevettük magunkat a történelmi belvárosba, sétáltunk a hangulatos  kis szűk utcácskákban. Minden adott volt az igazi nyaralós fílinghez: zene, az utcán hömpölygő tömeg, a grillételek és az erős espresso  illata a levegőben, a régi, térköves utcaburkolat, a kőből épített házak, leander, levendula.

A városnézéshez nálunk a nevezetességek megtekintése is hozzátartozik, így jegyet váltottunk az Euphrasius bazilikába is. Az épület kültéri kiállítórészének megtekintése után a torony megmászása következett.  Ezt a pár perces, kb 6 -8 emeletnyi falépcső megmászásával, magas páratartalommal, lihegéssel, anyázással teli pár percet inkább nem írom le részletesebben. A lényeg, hogy a toronyból elénk táruló  város és tenger látványa bőven kárpótolt minket a nehézségekért.

 Ha valaki erre vetődik, ki ne hagyja ezt a műemléket, amely Poreč egyes számú látványossága. A Bazilikát egy korábbi templom alapjaira a VI. században építették, mára pedig  megérdemelten az Unesco világörökség része.

Az óváros kis terein áthaladva egy hangulatos étteremre leltünk, itt meg is ebédeltünk.  Ha már Horvátország, akkor természetesen helyi ételek: Ildi  a čevap mellett döntött, sok sok ajvárral, én pedig grillezett tintahalat ettem spenótos, fokhagymás krumplival.

Az étterem  egy  kis Olaszország volt, „bondzsornoszinyorínástul és risrettóstul“.  Nagyon kellemes volt  a teraszon ülve megebédelni, kávézni, hallgatni az olasz nyelv zenéjét, nézni a lüktető várost.

Nagyjából 3,5 órát töltöttünk a belvárosban, útban a buszmegálló felé természetesen a gyerekeknek szánt kagylós ajándékokat és a férjeknek vásárolt  horvát sört is beszereztük, majd visszatértünk a strandra. Addigra már nagyon vágytunk a hullámokra, a hűsítő vízre. Helyet a parti píneafák árnyékában gond nélkül találtunk, majd irány a tenger! Hatalmas élmény volt az egész napos városnézés, meleg, az azt megelőző utazás után a habokban csobbanni.

Pár órás strandolás után igyekeztünk újra visszanyerni civilizált emberi külsőnket ( igen, haj, smink, egyebek), majd  egy tengerparti vacsorával búcsúztunk Porečtől.

Addigra a busz útra készen állt, természetesen visszafelé sem aludtunk egy óránál többet, de kinek kell az alvás egy ilyen nap után?

Hajnali fél négykor érkeztünk a szlovák fővárosba,  majd hazaautóztunk. Szinte némán, látszatra fáradtan, de belül ezernyi élménnyel telítődve.  5 órakor értem haza vasárnap reggel.

Ahogy végigautóztam az ébredező csallóközi tájon, a felkelő nap helyett is világítottam.  Annyi értékes pillanatot pocsékolnak el az emberek! Van, aki egy egész életet. Mert ugye semmi sem adatik meg, semmire sincs idő, pénz lehetőség.

Pedig mi kellett ahhoz, hogy nekünk most mindez megadasson? Egy szabaddá tett szombati nap, amit szinte bárki meg tud oldani, nagyjából 60 euró az utazásra, biztosításra és némi költőpénz. Számszerűsítve nem sok. S  mi fért bele ebbe a 28 órás kalandba? 1300 kilóméter, egy napfelkelte a tengerparton ülve, városnézés, egy finom ebéd igazi mediterrán hangulatban, egy fürdőzős délután, egy kellemes vacsora a tengerparton és végtelen beszélgetések. Rengeteg minden.

Szeretném receptre felíratni mindenkinek ugyanezt. Minden embernek, de főleg anyának, akit elnyel a munka, a család, a háztartás és az azokkal járó kötelezettségek áradata. Mert valljuk be, így élünk: tól -  ig. Feladattól feladatig. Napról napra, ... vagy percről percre.

Nincs más választásom, ki csinálja meg helyettem, hogyan szabaduljak el, nekem ez nem adatik meg. 

Ha nekem nem, akkor kinek? Ki lélegezzen, lüktessen, érezzen , ÉLJEN helyettem?

Na majd egyszer, majd ha. Sose lesz olyan. Mindig lesz fontosabb, mindig lesz előre valóbb. Aztán egyszer csak arra eszmélünk fel, hogy menni kell. Nem nyaralni, pihenni, élni, hanem  EL.

Nézzétek meg azokat az ismerőseiteket, akik így éltek. Majd ha  felnőnek a gyerekek, majd  ha nyugdíjas leszek, majd ha. Majd mindig lesz, élet meg soha. Az ember igenis legyen annyira önző, hogy merjen élni. Hogy merjen vágyakozni, merjen álmodni, merjen ember lenni, merjen élni és kivenni egy nap szabadot a rohanós, feladatokkal teli életéből.

Ha megkérdik a kislányomat, milyen az anya, azt mondja: vicces, bolondos és csavargós. Nagyot nevetek rajta, ahogy ő is ésmindig azt mondom neki, légy te is ilyen Noémi,  mert csak így érdemes élni.

Ezt tanácsolom nektek is. Van élet a kötelezettségeken túl is.  Sok nő kompenzál. Vágyik az ilyen kalandokra, de nem elég bátor hozzá, vagy meg se tudja fogalmazni, mit is akar, csak érzi, hogy kelllene valami, de vajon mi, de vajon mi.... Aztán lesz felvarrt haj, meg köröm, meg pilla, meg százhetvennyolcadik mini,  meg most fittcsaj leszek, aztán meg étkezési zavaros, meg neurotikus, flusztrált és boldogtalan.  Ne ilyenek akarjatok lenni és ami még fontosabb:  ne ilyen példaképek! Mert azoknak, aki ragyogó szemekkel néznek rátok, ti vagytok a bálványai. Az a kislány, aki csodálatttal bámulja az anyukáját, olyan akar lenni, mint amilyenek ti vagytok.  Ti döntitek  el, milyen lesz az ő példaképük: lehunyt szemű, megalkuvó, lemondó, majdélő, vagy az a bizonyos vicces, bolondos, csavargós.

Van persze ezer más variáció is. Merjetek  élni, merjétek megtalálni a tiéteket!  Nem mindenkinek válik be az én receptem, ez az én utam, az én életszemléletem.

Ha valaki azt mondja, nincs egy ilyen kalandra  100 eurója ( ennyiből kifizeti az utat és költőpénze is marad ebédre, kávéra, nasira ), annak kiszámolom, mennyi az annyi:

NAPI 28 CENTET KELL MEGTAKARÍTANI HOZZÁ EGY ÉVEN ÁT. 28 CENTET.

S ha valakinek az a kifogása, hogy nem engedhet meg magának 28 órányi csavargást, annak csak annyit mondanék, hogy egy év 8.760 órából áll. Ebből kell önzőmód magunkra áldozni 28-at, hogy egy ilyen élményekkel teli utunk lehessen. 28-at.

Tessék hát kimatematikázni a dolgokat!

Szeretettel,

Egy csavargó