Hogyan lettem utazó?
Azt mondják, hogy ha valamit először csinálsz annak élménye meghatarozó lesz a jövőre nézve. Kiderül szeretni fogod-e, vagy sem. (Hát az utazással kapcsolatban be kell ismernem, hogy nem emlékszem az első utamra, ami valószinűleg a kórházból hazafele volt. Bár ezután sem emlékszem rengeteg utazásra.)
Első komoly élményem ezen a téren hat éves koromban volt. Valami varázslattal határos módon kaptunk vízumot Jugoszláviába, vagy Jugóba ahogy akkor mindenki hívta (szerk.megj. Kingáról a fotó is ott készült).
Trabantunk volt, amit csurig megtöltöttünk minden fontos, nélkülezhetetlen és „hátha jól jön”cuccal. A tetőre is a lábak alá is került valami.
És, sikerült kölcsön kérni valakitől az akkor csodaszámba menő hűtőtáskát. A rendes turista ugye mindenre felkészült, főleg arra, hogy ne kelljen sokat költenie külföldön és persze mert a hazai a legjobb. Anyám kezembe nyomta a térképet, megmutatta most hol vagyunk, merre megyünk és hol kell letérni. Az én dolgom volt, hogy szóljak. Persze biztos tudta ő is, de akkor úgy éreztem a vállamon a felelősség, hogy eljussunk oda ahova kellett mennünk. Azóta imádom a térképeket és szoktam virtuálisan utazni.Tudok térképet is olvasni (bocsi fiúk és statisztika). Vannak ilyen nők és vannak pasik, akik tudnak egyszerre több dolgot csinálni. (Ma láttam egyet. Ásítva futott.)
Egyik szülinapomra Lengyelország térképét kaptam egy barátnőmtől. Ennél jobb ajándék se kellett. Kiterítettem a padlóra és órákat „utaztam” rajta, különféle útvonalakat találva két hely között, kilométereket számolva. Sokáig nem tudtam utazni, mert utazós betegségem lett. Kinedril jó barát nem volt, hatni se mindig hatott, de azért szedtem. Voltak olyan eszközök amelyekben nem lettem beteg. A saját autónk, vonat és villamos. A busz teljesen kilőve.Le is maradtam sok bulis kirándulásról. De úgy tűnik, aki utazónak született nem tud csak úgy kigyógyulni a jövés-menésből. Egyetem alatt sokszor stoppal közlekedtem. Könyveket lehetne írni azokról az élményekről. Először csak kis távokat tettem meg, aztán már meszebbre is merészkedtem. Érdekes módón Nyugat Európába nem jutottam el, de a keleti blokkban vígan utazgattam. Elmentem Lengyelországba. Szuper élményekkel tértem haza, csupa kedves segítőkész emberrel hozott össze a sors. Igaz, volt egy varázsmondatom. „Magyar vagyok”. Nem viccelek , tényleg minden esetben segített.
A másik messzire menős stoppos élményem az volt amikor a Fekete tengerhez stoppoltunk. Páran megjósolták, hogy árok mélyén végezzük. Nem így történt. Felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk.
Aztán jött Anglia jó pár évre, és onnan Kína, egy nem tervezett desztináció.Itt aztán már semmi nem akadályozott. Mentem ahova tudtam, és amennyi pénzem, meg időm volt.
Nem jártam még rengeteg helyen. Valószinűleg sok helyre nem is fogok eljutni. Nem baj. Egy barátom apja mondta fiának útravalóul 18 éves korában:"Fiam, tudod mindenhova nem lehet eljutni. Annak kell örülni, ahol épp vagyunk."
Hogy mikor fejezem be az utazást nem tudom. Időnként elkap a mehetnék, és azon elmélkedem, na most akkor hova.
Valaki mesélte, hogy neki már a szomszéd városba sincs kedve menni, pedig régen milyen szívesen utazott. Eljöhet ez a nap is az én életemben. Addig viszont utazok és mesélek. Nektek is!
U.I. A második képen a cikk írója, Gyökeres Kinga, a fiatal ember mellett. Angliában, ahonnan épp eme sorokat küldte.
