Meddig éri meg jónak lenni?
Ezúttal nem görög témát hoztam nektek. Ha megengeditek, elmesélnék egy történetet.Munkámból kifolyólag sokféle emberrel találkozom. A nyaraló embertípus egy külön „faj“, be lehetne őket sorolni pár kategóriába, de most nem a munkám szórakoztató mivoltáról szeretnék írni. Az emberek ide nyaralni jönnek, jól érezni magukat, egy hétre-kettőre megszabadulni a mindennapi mókuskerék unalmas körforgásától.
Szeretem megfigyelni őket, pár mozdulatukból, beszédstílusukból megtippelni, milyen emberek lehetnek. Sokukon elszórakozom, mások feldühítenek, némelyikükkel barátilag elcsevegek, de egészen mostanáig senki sem volt rám olyan hatással, mint a történetem főszereplői.
Az eset pár hete történt, most van időm szavakba önteni az érzéseimet. Megismertem egy idős házaspárt, akik busszal utaztak le velünk Zakynthosra. Sajnos a hosszú út alatt a néninél egészségügyi problémák alakultak ki. Először az érkezésük utáni napon találkoztam velük. Lehajtott fejjel jöttek, a néni ijedt szemekkel nézett rám, férje segítette őt, belé kapaszkodott. 60-65 évesek voltak, de idősebbeknek tűntek. Látszott az arcvonásaikon, hogy fáradtak, hogy az élet nem bánt velük kesztyűs kézzel. Nagyon szerények, kedvesek és kissé gyámoltalanok voltak. Éreztem, hogy szükségük lesz a segítségemre, még ha ők maguk nem is fogják kérni.
Megkérdeztem tőlük, elmenjünk-e orvoshoz. Azt felelték, egyelőre várnak vele, viszont érdeklődtek egy hajós kirándulásunk iránt. Mint kiderült, anyagi keretükbe az most mégsem fog beleférni. Elmondták, hogy ők mindig úgy járnak kirándulni, hogy hoznak magukkal minden élelmiszert, helyben főznek, így általában be tudnak fizetni egy fakultatív kirándulásra is még. Be kell vallanom, hogy ha azt látom, hogy a turistáim ételekkel felpakolva érkeznek, vagy zacskós leveseket szürcsölgetnek vacsoraként a teraszaikon, azt meg szoktam mosolyogni. (Megértem persze azt is, ha valaki így szeretne spórolni, de ez valahogy nemzetünk mentaliása – tárgyakra, felesleges dolgokra gyakran költünk, de az élvezetekre sajnáljuk a pénzt.) Most először azonban nem volt kedvem ezen nevetni. Megesett rajtuk a szívem.
Másnap aztán mégis elmentünk az orvoshoz, akkor még hazaengedték, majd miután egyre jobban komplikálódott az állapota, két nappal később éjjel beszállították a kórházba a nénit. Azonnal utánunk mentem tolmácskodni, támogatást nyújtani. Mikor ott hagytam őket a kórházban, a néni megölelt, megpuszilt, nem győzött hálálkodni, meg is áldott. Zavarba ejtő volt, ugyanakkor majdnem elsírtam magam a meghatottságtól. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért, de valahogy nagyon erős hatással voltak rám.
Másnap már azon fáradoztam, hogyan juttassam őket haza a legrövidebb úton. Tudtam, a néni szívesebben kezeltetné magát otthon, ahol érti a kórházi dolgozók nyelvét, és nagyobb biztonságban is érzi magát. A biztosító társaság szokás szerint vakaródzott, és napokba telt volna, mire elbírálják, jogosultak-e a biztosító általi hazaszállításra. Azt éreztem, ebben a helyzetben emberként és nem csupán utaskísérőként kell segítenem, így jegyet váltottam nekik a másnapi járatra.
A néni a nyaralás utolsó éjszakáját is a kórházban töltötte, de meghagyta a férjének, hogy az unokáknak mindenképp vegyen ajándékot. Mélyen meghatott, hogy súlyos egészségügyi gondjai ellenére sem szeretne ajándék nélkül hazaérkezni a szeretteihez.
Másnap kivittem őket a reptérre, hogy életükben először repülővel utazzanak. A néni megöletgetett, puszilkodva búcsúztunk el egymástól. Olyan mély hála tükröződött a szemében, amitől teljesen elérzékenyültem. Meghagyatta velem a címemet, és én is megígértem, hogy mindenképpen meglátogatom. Mint megtudtam, azóta megmütötték, remélhetőleg hamarosan meggyógyul.
Sokszor megfordult már a fejemben, meddig a pontig érdemes jónak lenni, és mikortól fogják az emberek kihasználni a túlzott empátiámat. Nem egyszer fordult elő ez is persze, és szememre hányták már azt is, hogy naív vagyok, mert csak a jót nézem ki az emberekből. Mikor csalódom, mindig elgondolkodom és kicsit dühös is leszek magamra, aztán rájövök, akkor sem jó úgy élni, hogy a rosszat feltételezem az embertársaimról. Inkább csalódjak néha, de az érzés, hogy tettem valakiért valamit, kárpótol. Lehet, hogy valóban naivitás ez, de az életemben mégis ezt a tiszta, végtelen bizalmat tartom fontosabbnak, mint az állandó kételkedést. És még valamiben hiszek, a megbocsájtásban. Sokan bolondnak néznek, de képes vagyok sokadszorra is megbocsájtani ugyanannak a személynek, az ő perspektívájából látni, érezni, miért bántott meg, és megpróbálni megérteni az indíttatásait. Már csak azért is, mert én sem vagyok fedhetetlen, mindannyian követünk el hibákat.
Nagy teher ez néha, mivel sokan visszaéltek már a jó és segítő szándékommal, de én mégis képtelen vagyok kemény páncélt vonni magam köré, azzal ugyanis a jót is kizárnám az életemből. Segíteni másokon pedig úgy gondolom, mindig megéri!
Nehéz szavakba öntenem, de hálás vagyok az érzésekért, amelyeket előhozott belőlem ez az idős házaspár. Ittlétük alatt sokat beszélgettünk, meghallgattam életük történetét, valóban nagy hatással voltak rám. Talán azért, mert elhunyt nagyszüleimre emlékeztettek és őszintén a szívemhez nőttek. Biztosan fogok még velük találkozni, úgyis régóta szerettem volna ellátogatni a Pilisbe.