Ízek, imák, Lausanne

Napok óta forgolódom esténként, majd mikor végre eljön az álom, az enyhet adó, valahol a hajnal kezdetén újra ébren vagyok. Tele van a fejem gondolatokkal, helyzetekkel, amelyeket oldani próbálok, tervekkel, amiket szövögetek, múltbéli rágódásokkal, amiken már nem tudok változtatni.

Szombat van, kialvatlanságomon a napok óta tartó nátha, és az azzal járó fejfájás meg kisebesedett orr sem segít, rááadásul még az idő is szürke, már megint rendületlenül szitál az eső. Mégis úgy döntök, kikászálódom az ágy puha kényelméből, és hangulatjavítás, valamint gondolateleterelés céljából, puszta kényeztetésből megajándékozom magam egy kis minőségi „énidővel“ – elkirándulok Lausanneba.

Úgyhogy gyorsan „összerakom“ a fejem, és kisétálok az állomásra. Útban odafele még megállok egy boltban, hogy vegyek egy tavaszias sálat, mivel egész egyszerűen fázik a nyakam (na meg mostanra már elegem lett az unalmas téliből). Persze egy rózsaszínes, virágmintásat választok, mert számomra egy ilyen stílusú darab egyben kemény hangulatjavító is.

 

 

 

Az állomáson megváltom a jegyet, és pár perc múlva már zötyögök is Lausannebe. Már a vonatablakból kifele bambulva konstatálom magamban, hogy milyen jól tettem, hogy reggel meggyőztem magam, ugyanis már az első pár percben átmelenget az útjaim során már oly sokszor tapasztalt érzés: milyen szerencsés is vagyok! Nem fogok hazudni, Svájc különösebbkép nem lopta be magát a szívembe, de azért amikor végig a célállomásig gyönyörködhetsz a Genfi-tó és annak másik oldalán húzódó végtelen Francia Alpok havas hegyláncaiban...az ember lánya érez némi hálát az égiek felé.

Otthon, indulás előtt csak annyit néztem meg a google térképén, hogy az állomástól merre található a belváros és a híres katedrális, úgyhogy Lausannebe érvén el is indulok ebbe az irányba. Nem kell a pontos cím, szeretek néha elveszni.

Általában nem vagyok oda annyira a „city break“-ért, inkább a természet szépségeit, a vidéket szeretem felfedezni egy-egy idegen országban, de kétség kívül vannak városok, amiket szeretek: mint a számomra megunhatatlan Budapest, vagy az imádott Athén(om). Lausanne is rögtön megtetszik. Még ezen a szürke, esős napon is. Olyan elegáns, klasszikus, tiszteletet követelő. Imádok benne bolyongani. Szombathoz képest, és a belváros közelében járva, olyan kellemesen csendes, szinte alig van járókelő vagy autózaj, az eső hangjára figyelek.  Nagyon élvezem ezt a csendet és a jótékony magányt. Lassan sétálok, jól esik, hogy nem kell senkivel sem megosztanom az érzést, nem kell senkivel beszélgetnem.

A Wikipédia szerint 46 olyan épület és látványosság van Lausanneban, ami a nemzeti jelentőségű svájci örökség része (Swiss heritage site of national significance). És valóban, lépten-nyomon szebbnél szebb épületekre csodálkozom rá. Én igazán nem sokat értek az építészeti stílusokhoz, és azok jegyeihez, de ha gimnáziumi tanulmányaim halvány emlékeit előhalászom, akkor azt mondanám, hogy a legtöbb épület klasszicista stílusban épült. Persze lehet, hogy totál tévedek. Nem is fontos, egyszerűen csak élvezem a látványt. Szépnek és elegánsnak találom az épületeket még ebben a nagy szürkeségben is. Lassan a nyakam is beáll, annyit nézem a lakóházak gyönyörű kovácsoltvas erkélykorlátait. Semmi kétség, hogy Lausanne is Svájc francia ajkú részéhez tartozik, a francia elegancia és báj jól érezhető mindenhol. Valahogy így képzelem el Párizs utcáit is.

Lausanneról azt mondják, érdemes ide eljönni vásárolni. A belvárosba érve, tényleg rengeteg üzlet csalogat magához, lenne miből válogatni. Amin azonban nekem megakad a szemem, az egy patináns pékség, cukrászda. Gondolom, a svájci csokoládé fogalma senkinek sem új, ezért meg sem lepődöm, mikor a kirakatban egy kb. hat szeletes tömény csokitorta ára aranyban mérhető (kiváncsiak kedvéért – 60 € volt). Én egy kicsit pénztárcakímélőbb megoldás mellett döntök, és egy kisebb süteményt választok. A hölgy a boltban ismerteti velem, hogy a sütemény három csoki-mousse rétegből áll: fehér-, tej- és étcsokoládé, földimogyoró darabkákkal van megszórva, majd az egész tejcsokival van leöntve. Úgy döntök, az utcán állva a forgatagban fogyasztom el, így egyszerre hódolhatok két kedvenc időtöltésemnek: az evésnek és a járókelők megfigyelésének. : ) Belekóstolok a sütibe és isteni! Igazi lágy csokiorgia! Örömmel állapítom meg, hogy tudok néha jó döntést is hozni.

A belvárosi forgatag és némi boltmustra után,  Lausanne híres katedrálisa felé veszem az irányt.

Mikor odaérek, előbb még körbejárom kívülről. A macskaköves utcákon sétálva újabb épületek nyerik el csodálatomat, leginkább a sárga lakóház sötétzöld zsalukkal és kovácsoltvas erkélyeivel. A katedrális körül hagyományosak az utcai lámpák is, és a csatornarendszer takarásán látható Lausanne címere. Ahogy elsétálok szorosan a hatalmas épület mellett, felfigyelek a „Le petit theatre“ feliratra, és látom, ahogy szülők szombati színjátszókörre kísérve csemetéiket eltünnek a felirat alatt található ajtó mögött.

A lausanne-i Notre Dame katedrális gótikus stíluban épült a 12. században. A bejárat felett található homlokzat gyönyörű, a legapróbb részletekig kidolgozott, nem éppen gótikus stílusjegyeket mutat (a Wikipedia sajnos nem tér ki részletesen a homlokzatra, pedig érdekelt volna, ki az a hat férfi, aki vigyázza a bejáratot). Aztán belépek, és a hatalmas, nehéz függönyöket elhagyva teljesen le vagyok nyügözve. A katedrális monumentális! Nem rajongok a szakrális épületekért, és úgy általában nem is érdekelnek, de ez a templom elvarázsol. A gótikus építészeti stílust képviselve, a katedrális belseje a gyönyörűen festett üvegablakoktól eltekintve mentes minden felesleges díszítéstől. Egyszerű, letisztult, puritán, a hatalmas belmagasság és a boltívek olyan (jó értelemben vett) tekintélyt parancsolóak. Nem tudom, hogy a hely maga, az esős depresszív idő, vagy az érzékeny természetem váltja-e ki, de egészen átszellemülök. Leülök, és imádkozni kezdek.

Nem vagyok egy hitét gyakorló ember, de jó néha imádkozni. Nem „miatánykat“, hanem amolyan egyoldalú beszélgetést folytatni, mikor lelki segítségre, szellemi útmutatásra szorulok. Most is ezért fordulok az égiek felé. Azt kérem, hogy segítsenek kitalálni abból a kilátástalan lelki labirintusból, amelyben már pár éve bolyongok. Abból, amelyikben minden kanyarnál múltbéli fájdalom áll a továbbjutás útjában, abból, amelyik tele van áthatolhatatlan falakkal, abból, ahol hiába sejlik fel egy-egy halvány jövőkép, a következő pillanatban ugyanazon zsákutcába futok. Kérem őket, hogy segítsenek megnyugvást találni, lecsillapítani a gondolataimat és végre békét teremteni a szívemben. Hogy segítsenek megtalálni azt a tiszta, új utat, amin végre képes lennék elindulni. És igen, kitartást és bátorságot is kérek, hogy ha a segítség megérkezik, tudjak tisztán látni, ne megint a rossz irányba induljak el.

Abban a reményben, hogy imám meghallgattatik, lassan hazaindulok. Remélem, lesz még alkalmam eljönni Lausannebe.