A poros torony

Néhány perce felhívott apám. Csevegtünk,nevetgéltünk.  Kérdeztem, milyen hete volt.

-„Nem történt semmi különös“-mondta. Valamelyik nap látogatója volt. Valaki tudta,hogy a lakásában van egy gyönyörű, majdnem két méter magas, kézzel faragott Eiffel –torony-. Apám faragta, évekkel ezelőtt. Nyáron, mikor nála jártam, én is láttam és tényleg csodaszép. El sem tudom képzelni, mennyi munkája, érzése, energiája lehet benne. Színes égőkkel van megvilágítva, minden pillanatban más- más színben pompázik. Régóta ott állt a lakásban, porosodott...

 Eljöttek érte. Egy utazási iroda kirakatába kérték el tőle. Apám-fájó szívvel ugyan, de odaadta. Az iroda tulajdonosa szétszedte az ajtót,csak úgy fért be a torony. Egész délután azzal dolgozott...

Apám azt mondja, azóta mindig áll valaki a kirakat előtt. Az üvegen gyerekkezek nyomai látszanak. Úgy hallotta, mióta a torony a kirakatot díszíti, több ember tér be az irodába-megállnak, beszélgetnek, vásárolnak ezt-azt. Kérdeztem tőle:

-„ Nem sajnálod,hogy odaadtad???“

S akkor valami eszembe jutott...Mondtam is apámnak:

-„Tudod, vannak olyan dolgaink,amik nagyon a szívünkhez nőttek, dédelgetjük őket, vigyázunk rájuk. Fontosak a számunkra –küzdöttünk értük, munkánk, energiánk, érzésünk van benne, sokszor az egész életünk, harcaink,vágyaink,álmaink...De igazából csak mi látjuk azokat. Csak mi tudunk róluk.Otthon porosodnak...vajon nem lenne jobb, ha más is megcsodálhatná azokat? Lehet, hogy változnának körülöttünk a dolgok, az emberek. Több arc derülne mosolyra. Az is igaz, hogy ha megmutatnánk a dolgainkat, egyesek őkinevetnének. Vagy akadnának, akiknek nem tetszene, akik mindig találnának valami szebbet. Talán sebezhetőbbek, kiszolgáltottabbak lennénk..."

Mi tart vissza bennünket? Félelem, gyávaság? Közöny? Vagy annyira a szívünkhez nőtt már, hogy képtelenek vagyunk elengedni? Vagy már meg is feledkeztünk róla?

Valahol egy csehországi kisvárosban ott vilagít az Eiffel-torony...megállítja a macskakövön rohanókat. Ha csak egy pillanatra is! Nem kell nekünk nagy csodákat tennünk, milliós tömegeket megmozgatnunk. Csak egy kis bátorság kellene, hogy lefújjuk a port, hogy merjük adni, amink van. Nem kell félnünk a kritikától, gúnytól! Adni soha sem szégyen, sosem megalázó! Ez tesz bennünket naggyá, erőssé.

Igen,lehet,hogy ajtókat kell bontani-olyat tenni,ami nem hétköznapi,tán kissé komikus is. Fárasztó...

Késő este van. Szeretem a csendet, mely ilyenkor átjár. Azon gondolkozom, miről kellene lefújnom a port...

 

fotó:maiutazás.hu