Vicáék és a Dolomitok 2.-3. rész
R. lelkes útitársakra tesz szert három másik kalandvágyó motorosházaspár személyében (köztük miránk), azzal pár hónap szervezés, agyalás és egyeztetés után nekivágunk - irány a Keleti-Alpok. Gyorsan átszeljük Nyugat-Magyarországot és Szlovéniát - szelnénk, de R. motorja megmakacsolja magát: irdatlan sokat zabál (egy kilométerrel a benzinkút lehajtója előtt végképp kifogy és csak N. vállába kapaszkodva tudnak begurulni a kútra) és fura fekete füstöt ereget.
Így egy kis parával indul a túra, de végülis szerencsésen (bár némileg kormosan) elérjük Olaszországot (ezt két dolog jelzi: épp mikor azt gondolom, francba, sehol egy ciprus, meglátom az elsőt; továbbá Paganini márkájú kamionok és a hülye sztrádakapuk - Itáliában minden autópályaszakaszért külön kell fizetni, nincs matrica. Az még oké, hogy belépésnél az automata ad egy jegyet, de kilépésnél megállsz egy nagy kék kapcsolótábla előtt, amin van ötven bemeneti nyilás a jegynek, kártyának, bankjegyeknek, aprónak, helyi feltöltős kártyának, de talán még óvszert is ad ki, nem tudom - és egy titokzatos, nagy piros gomb, pont olyan, mint amivel atomcsapást szoktak elindítani. Hogy teljes legyen a pánik, a robot közben olaszul magyarázza, hogy mit csinálj. Köszi. Csak szólok, hogy tudjátok előre. Hasonló bénázás folyik a benzinkutaknál is.) 
Elérjük a hegyeket! Ma vészjóslóan morcos arcát mutatja a vidék, de talán így még lenyűgözőbb. Il Mordoro. A fejünk fölött szinte összeérnek az egyre magasodó bércek, csúcsuknál lila köd gomolyog. A vékony csík, ami az égből látszik, sem túl biztató - le is szakad az eső hamar, csapkod a ménkű a koromfekete boltozat alatt. Wagner imádná. Az égszakadás nagyját egy benzinkúton vészeljük át (itt iszom az első olasz espresso doppiómat - sajnos, ezek után semmilyen otthoni kávé nem fog ízleni, konstatálom csodálattal és egyben szomorúan). 
Esőruha fel, gyerünk tovább. Már csak 100 kilométer, ezt már féllábon is. Ezúttal A. navigációjára bízzuk magunkat. A. utóbb bevallja, ez egy igen kalandvágyó kis kütyü, afféle kínai motoros GPS - talán ezért vezetett fel minket egy kétezer méteres hágóra egyből, mert Kínában az nem méret. Vizes úton. N. Metzeler abroncsai sajnos iszonyatosan csúszkálnak a tócsákban, R. kicsit elküldi a GPS-t szecsuán melegebb tájaira, ahonnan jött ; majd' 800 kilométer megtétele után én is kissé aggódom, de a látvány - passo Rolle, az első hágónk - végül mindenért kárpótol - utólag azt is nagyon tudjuk értékelni, hogy pont a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt SENKI a hegyen, de tényleg. Miénk a pálya, a kanyarok, a táj; csak a miénk.
III . Malvinka
Jó kérdés, hogy egy motoros túra leírásában miért szentelek külön részt egy fonnyadt szállásadónőnek, de útitársaim egyetértettek abban, hogy Malvinka, az egy külön fejezet (egyébként van neki szép hosszú német neve, a Malvinkát N. akasztotta rá , viszont pompásan leírja a személyt).
A szállásunk gyönyörű helyen, egy Nalles nevű település szélén áll, almáskertek veszik körül, amíg a szem ellát - és addig lát el, míg a tekintet a festői hegyláncba nem ütközik. R. sem gondolhatta a kedvező recenziók alapján, mikor a szobákat lefoglalta, hogy ennek a paradicsomi kertnek is megvan a maga áspiskígyója.
Már érkezésünkkor feltűnt, ahogy vendéglátónk vigyorgó hellómra szúrós pillantással válaszolt (mással sem), de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A későbbiekben kiderült, hogy míg a többi, sikerrel fegyelmezett rab..ööö vendég kilenckor eltűnik a szobájában, hogy ott vedelje a pezsgőt néma csendben, minket, akik a teraszon szeretnénk elfogyasztani (amúgy tőle vásárolt) sörünket, borunkat az események jóízű kitárgyalása mellett, a csillagos ég alatt, a hölgy mélységes megvetése sújt. A(z egyébként finom) reggelinél súlyosbodott a helyzet: minden szelet prosciutto, amit a zsömlénkre helyeztünk, hörgést váltott ki belőle; ha N. még egyszer tölteni mert a dzsúszból, Malvinka szeme vérben forgott. Ha a kávégépet kezeltem, jeges pillantása gleccserként folyt végig a hátamon. Mikor este N. megpróbált talpaspoharakat vételezni, egy sötét sarokból elé toppant a perszóna és kijelentette, hogy az nekünk nem való. Eltörjük a nagy barbár mancsainkkal. Használjuk csak a decis vastagfalúakat.
Nem mi lettünk volna, ha nem gyártunk sorozatban poénokat Malvinka rovására, de azért az efféle viselkedés, mitagadás, szerzett pár kellemetlen percet. Soha nem tudjuk már meg, hogy a hölgy xenofób volt, motorosfób, vagy mitől savanyodott ilyen ráncoscitrommá a világ legszebb almáskertjének közepén, de nem is érdekelt: távozáskor a kért összeget centre pontosan pengettük ki, a borravalót pedig eltettük a mindig mosolygós szlovéneknek. 
(R. zseniálisan elegáns bosszút ötlött ki: a szállásról írt netes értékelőjében kiemeli, hogy mennyire szívélyesen fogadják - különösen a külföldi - motorosbandákat a panzióban, minden nap hajnalig tart a hepaj, a szállásadónőt pedig közvetlen, barátságos, mi több, bizalmaskodó modorral lehet kenyérre kenni. Take revenge, like a sir.)
