Izomagyalás
Köztudomásúlag 4O év felett az izomzat már túl van fénykorán és elkezd leépülni - aki nem tesz ellene, észrevétlenül elveszítheti muszklitömegének jelentős százalékát. A ember egyhamar a Kevesebb izom - Lassabb anyagcsere - Szaporodó zsír - Pánik - Zabálás - Még több zsír - Már Úgyis mindegy ördögi csapdájában találhatja magát, szétfolyva, valahol a kanapé és a dohányzóasztal között.
Tehát lehet választani: vagy elindulunk (illetve egy idő után már gördülünk, majd egyre súlyosabb hógolyóként száguldunk) egy úton, ami egy derűs, gömbölyded, almaarcú női buddha felé vezet (de megvan a frusztrált és szomorú kövér ember lehetősége is), vagy a szikár karakter mellett döntünk, edzéssel, diétával, ami karcsú - bár szögletesedő - sziluettet és valamelyest megviselt ábrázatot eredményez. Méghozzá - két gyerek és négy X után - nem használ a tinédzserként bevált lábszárvédős ugribugri és a nemvacsorázok, itten már brutálisabb önsanyargatásra, méghozzá edzőteremre van szükség. (Edzőm, mikor már lilul a fejem, mert épp valami dögnehéz vasdarabot próbálok a fejem fölé nyomni huszadszor, kajánul megkérdezi: nehééééz? A fogam között kipréselem, hogy perrrssszz vzz, erre ő: hát ezért jársz ide, hogy nehéz dolgokat emelgessél, haha!)
Egyelőre kitartok ez utóbbi, rögösebb útnál, a maga zsákutcáival és kitérőivel, diadalaival és sütizabáló lázadásaival (amiket aztán kegyetlen zöldségnapokkal torlok meg - magamon), de az az érzésem, egy idő után mindegyik pálya a "kerek mami" állapotba torkollik úgyis - és magam is boldogan zabáló, unokáknak tonnaszámra linzert sütő hetvenéves szeretnék lenni ! Egyszer. A változókor után. De MÉG nem. Kicsit restellem is, hogy ennyire a társadalmi elvárások (?) rabja vagyok e szempontból (mikor vannak, akik éheznek, a Föld meg egyre koszosabb stb. stb.) - ezt súlyosbítja személyes elmebajom, hogy sosem tudtam megbékülni a ténnyel, miszerint nem vagyok gazellatermetű, tepsihasú, gótikus fejű, nyúlánk erdei elf. (A női magazinokban gyakran hoznak bájos kis rajzokat, amik a tipikus női testalkatokat ábrázolják: van ugye a potrohos alma, a segges körte, atlétikus zellerszár, a mázlista homokóra és így tovább. Az én testalkatomat mindig kihagyják - leginkább a "féltégla" kategóriát lehetne rámhúzni - kicsi, tömör és egybeszabott).
Néha irigykedem a kevésbé hiú emberekre, akik felül tudnak emelkedni ezeken a híúságokon, és a külsejüknél fontosabb dolgokra áldozzák az általam mozgásba fektetett energiát (bár sokan csak képernyőbámulászásba, pénz lassú összegyűjtésébe és annál gyorsabb elszórásába - akkor már inkább futok húsz kört a focipálya körül, az több endorfint termel). Churchill azt vallotta, hogy a sport hülyeség és egész sikeres, hosszú életet élt elhízott, okos, alkoholista miniszterelnökként, nem igaz?
Persze, a férfiaknak könnyebb. Egy okos nőnél nagyon keveset nyom a latban egy férfi külseje, ha egyébként az illető hímnek más, kiváló tulajdonságai vannak, de még az okos férfiak is a szép ( jelenkor divatja szerint, a nyugati kultúrában: szép = karcsú,lányos) nőket részesítik előnyben, (legalábbis első látásra, Kár tagadni. "Der Mensch ist doch ein Augentier" - mondja a Rammstein dalszöveg. Mind az elvárások rabjai vagyunk. Cáfoljatok meg kérlek.) Ahogy a középkorban a sápadt bőrt, légies alkatot, később a barokkos hájfodrokat, majd a fulladásig fűzött darázsderekat várták el egy szépségtől (vagy vártuk el mi nők, önmagunktól? egymástól?), ma a kicsit atlétikus, de azért szuperbögyös, zsírszegény test az ideál, ami a hölgyek 0.0000001 százalékánál adott genetikailag, de még náluk is csak úgy, ha huzamosabb ideig proteinnel dúsított levegő-, salátalevél- és papírzsepkendő-diétán élnek . Desmond Morris (a Csupasz majom című híres-hírhedt könyv szerzője,) humánetológus az emberi viselkedést kutatva arra következtetésre jutott, hogy a női szépségideál nem véletlenül alakul át folyamatosan - a fajfennmaradás érdeke érvényesül itt is. Evolúciós kódok határozzák meg, hogy háborús, sanyarú időszakokban a teltebb anyatípus a menő, a bőség - és az utána következő elkerülhetetlen züllés - állapotában pedig a karcsú, "női játszótárs"-testalkat. Lehet benne valami, de valószínűleg az igazság ennél árnyaltabb.
Nemrég olvastam Sofi Oksanen írónő érdekes esszéjét a szépségeszményről - szerinte hiába vetettük le a fűzőt, a mai nő izmokból épít a derekára korzettet, önként. Furcsa ellentmondás ez, az izmos testalkat sugallta "erősnő" képpel szemben. Mintha a nőkre (általában a fiatalokra is!) természettől jellemző párnás, kerek has jellemgyengeségre utalna, amit takargatni kell... Társadalmunk pedig az ifjúkort tartja a siker és boldogság (játszótársak?) időszakának, pedig inkább a küzdelem, megfelelési kényszer, keresés és gyötrődés szakaszának tűnik - így visszanézve. , Mégis a fiatalos külső "piacképes" - pedig "megöregedni" mekkora siker, már önmagában is! Milyen kincseket halmoz fel magában egy idős ember, ha megőrzi az ép eszét és derűjét!
Viszont az én életem párkereső korszaka házasságommal sikeresen lezárult, tehát számomra ez az evolúciós szempont érdektelen, mifenének ragaszkodom mégis az S-es mérethez? Férjem villendorfi Vénuszként is szeretne, ahogy szeretett is várandósan, mikor nem csupán testalkatomban, hanem mozgásom mennyiségében és minőségében is erre az esetlen szépségű kőkoloncra emlékeztettem - csak egy földrengés lett volna képes kizökkenteni a kanapéról.
Nem tudom megválaszolni egyértelműen a magamnak feltett kérdést, miért küzdök makacsul a gravitáció ellen még mindig, mikor tudom, előbb-utóbb úgyis feladom - azt hiszem, amíg lehet, próbálom a 4O-es éveim törékeny, de meglelt egyensúlyát ötvözni múló ifjúságom megőrzésre érdemes értékeivel: jó keringés, a mozgás szabadsága és rugalmasság - és igen, ez a saját döntésem, nem megfelelési kényszer. Ha tanulság kell, ezt tudom levonni : hadd tegye mindenki a saját testburkával, ami neki tetszik - hízlalja-fogyassza, műttesse át, tetováltassa, ékszerezze vagy rombolja, kényeztesse vagy hanyagolja - ha ettől érzi otthon magát benne, tegye, csak szeresse - hisz neki rendeltetett.
