Répa, ajtó, avagy fáradtan mit ne csinálj!
Az van, hogy amúgy a nyári hőség nélkül is elég kómás vagyok mostanság, na de most meg duplán. S bizony az agyam bizonyos funkciói feladták a szolgálatot, helyette viszont a fizikai erőm döntögeti a korlátait.
Hiszen világrekordnak számít, hogy a nyolc kilós súlyzómmal( a kisfiammal)a karomban képes vagyok egy kézzel egy heti bevásárlást felcipelni a lakásba, s közben kulccsal kinyitni az ajtót. Persze mindezek mellett egyfolytában beszélek a gyerekekhez, és az egyik lábammal a helyére húzom az ajtó előtti lábtörlőt!
Azonban nálam is vannak egyéb fennakadások!
Tegnap történt, hogy már éreztem a szellemi akkumulátorom vészesen kimerülőben van, de mivel a fizikai erőnlétem még hajtott, így alvás helyett úgy döntöttem estére még kimegyek anyukámék kertjébe zöldséget szedni. (Itt kell megemlítenem, hogy az én kedvesem munka után egy szó nélkül átvette a kisfiunkat és azt mondta van egy órám, pihenjek. Köszi érte, nagyra értékelem! S igen Hölgyek, én szeretem magam kínozni..megjegyzem.)
Bicajra ültem, mert mostanság erre is kevesebb lehetőség van. S ha már tekerek, indítom a fantáziám is, elképzeltem, hogy a szél amely a hajamat próbálja hátra simítani a tengertől jön. Aztán tudatosítottam milyen jó is ez a tekerés, meg amúgy sincs egy gyerek sem a közelemben, ráadásul a telefont is otthon hagytam. Egészen kiélveztem a lopott szabad perceket, és szinte örültem, hogy nem a szundit választottam, hanem ezt az alternatívát.
A kertben aztán a megfelelő helyen találtam az ásót és nekiláttam, hogy felszedjem a zöldségleves alapjául szolgáló répát és petrezselymet.
A földbe nyomom az ásót és feszítem, de semmi. A földkupac meg se moccan. Na még háromszor feszegetem...közben morgom, hogy na ne már, hogy én aki kertben nőttem fel már répát se tudjak kiásni...
Kihúzom a sikertelen eljárás után a földből az ásót, és akkor veszem észre, hogy én vasvillával próbálkoztam...Három fogú, abszolút nem ásóra emlékeztető vasvillával...
És ez még semmi!
Múlt héten szombaton az unokahúgom nálunk aludt. Mivel én a hálóban aludtam el az enyéimmel, a kedvesem az ebédlőben hagyta aludni a kicsit( persze ő is kint maradt). Hallom, hogy felsír. Talán csak épp két órája aludhattunk. Észleltem, felugrottam, felfogtam azt, hogy ez egy gyerekhang, nem az enyémek, akkor csakis a kicsi lányé lehet, és nagy vehemenciával leugrottam az ágyamról, és kifelé vettem az irányt.
Igen ám, de mi költöztünk, és a régi lakásban az ággyal szemben volt a szobaajtó, most viszont balra található. Ezt abban a félig még alvó állapotomban nem igazán fogtam fel, így fejjel nekirohantam a ruhásszekrénynek.
De a vicc, hogy aztán elhúztam az ajtaját, hogy kimehessek rajta...Hát, nem sikerült!
Zavaromban végigtapogattam a szobát, és lámpát kellett oltanom ahhoz, hogy megtaláljam a szobaajtót....
Mire kiértem az unokahúgom már rég megnyugodott. Csak én nem értettem, hogy nem fogtam fel, hogy a szekrény nem vezet az előszobába!
