A semmittevésről
Hív a barátnő, különös ajánlattal: menjek és csatlakozzam a hétvégi elvonulásra, egy távoli kis faluba utazik a népes csapat, melyen ő is részt vesz. Maradt egy hely. Egyetlenegy, nekem.
Ugyanmár...rögtönzöm a választ, a hétvége tele van családi programmal, ami már hetek óta gondos és pontos szervezés alatt áll, ahogy a többi hétvége is plánolva. Sőt, az egész nyár családostól, gyerekestől, rokonostul.
Elvonulás? Hogy is juthatna bárkinek ez eszébe! Különben is minek elvonulni? Arra ott a szoba, a napágy, a hintaszék, "mittudomén". Köszönöm , legközelebb...
Eltelik a hétvége, nap nap után.
Kábulatba ájul a nyár. A világ legtermészetesebb dolga: anyaszült meztelenül heverészem a napágyon, a tágas teraszon, biztonságos magasságban és főleg biztonságos ,,zártságban", mindenféle szempár elől elbújva. Sőt, a világ elől is - elbújva. A csend, a napfény és a langyos szellő áramlata már-már álomba ringat- na.., ha egy nagyon alacsonyan repülő citromsárga repülőgép el nem húzna fejem fölött kellemetlen zajt csapva. A laza szendergés pillanatok alatt szertefoszlik. Hogy pilótának nem okozok-e esztétikai sokkot, vagy legalábbis nagy csalódást, azt nem tudom, de én maradok továbbra is elnyújtózva az édes semmittevésben és a vonuló fellegeket bámulom. A fátyolfelhők szabad, csodállatos színjátékát. Nézője vagyok, néma szemlélője. Nem tudni miből alakult, mivé lesz a nagy mű. Ezen a színpadon az irányításnak az " akarásnak", tervezésnek nincs helye. ….. Hosszú idő után egy kellemetlen gondolat zavar meg. Kedd délután két óra körül jár az idő. A napom váratlanul úgy fordult, hogy egy rohangálós és nyüzsgő, óráról órára tervezett és hosszúnak ígérkező nap egy egész délutánja szabaddá lett. Mit csinálok én itt? Vagyis mit NEM csinálok? Felfigyeltem arra a számomra is meglepő érzésre, hogy már-már bűntudatom van, amiért itt heverészek a napon, az helyett, hogy… Mert mindkét kezemnek találnák munkát, feladatot bőven. A háztartásban, kinn-benn, határidős munka, megannyi teendő ! Én meg itt haszontalan ,,semmitteszek" bámulom a mélykék eget, és rajta felejtem a szemem valami kósza felhőn. De hát csak levegőt veszek! Mély és szabad levegőt a mindennapok rutinjából. Levegő, lélegzet, szellem. Kell!
A város nyüzsög, a közeli építkezés hangja tompán idehallatszik, a mentőautó szirénája rosszat sejtet, az utca pezsgő forrongó hangja, lüktetése, kopogás innen-onnan, halk és hangos beszéd már nyugtalanná tesz. Megnézem a telefonom, bő egy órája vagyok a teraszon. Az üzenőfalon 25 jelzés, posztok, ki-mit- kivel tevékenykedik. Felállok, összeszedem magam, szalonképessé változom és folytatom a munkát, a kötelességet.
Program, program hátán, még az egyiket meg sem éltük, már tervezve van a következő. Mi ez az őrületes cselekvési kényszer, amibe az ember belehajszolja magát? A munkahelyen rohanás, az iskolai hónapok alatt rohanás, mindenféle zajos eseményekkel tarkítva. Dinamika, lendület, sebesség, gyorsulás, cselekményekkel, akciókkal dúsult napok.
Biztos, hogy így akarunk élni? A semmittevés, az üres órák, kényelmetlen mocorgás lesz és végül bűntudat, hogy épp nem vagy cselekvő, termelő dolgos és produkciót művelő hasznos polgár? Talán ezért népszerű az elvonulás, a visszavonulás? A civilizált ember egyfajta munkálkodása azon, hogy valóban csendben tudjon maradni? El kell vonulni, hogy hozzáférjünk a csendhez, ahhoz a belső figyelemhez és fegyelemhez, ami a lélek csontváza, tartóoszlopa? Nem járna ez nekem a balkonon a magam mezítelenségében nemes egyszerűséggel, alanyi jogon? És neked? Neki? …
Hív a barátnő, ismét különös ajánlattal, miszerint menjek és a válaszom:
- Megbeszéljük a részleteket.
