Megfáradva
Hónapok óta bámulom a szövegszerkesztő fehér, üres lapját. Ha ránézek, azt érzem követel. Olyat, amit én egy ideje nem tudok adni – őszinte, személyes gondolatokat.
Visszatekintve az elmúlt közel hat évre, nagyon kevés ilyen időszakot éltem meg, hiszen a belső hangomat, az életem színesebb felét is az írásnak köszönhetően kaptam vissza. Az írás volt az én palettám, könnyű volt vele minden napot egyedivé varázsolni. S bármennyire tudom is, hogy ez így van, most mégsem vagyok képes arra, hogy újra megtaláljam a saját hangomat.
Rákattintok az x-re, s közben arra gondolok, bárcsak ilyen könnyű lenne sok más, az életemre nyomást gyakorló elemet is kiiktatni. Milyen fura érzés – az üres oldal eltűnik a szemem elől, de odabenn továbbra is egy ilyen lapnak érzem magam.
Aki ismer, tudja, hogy számomra egy fehér, üres felület normális esetben maga a kihívás. A még be nem írt, a még minden lehetőséget magában hordozó. Most azonban az üres az szimplán üres.
Hosszú ideje gondolkodom azon, hogyan jutottam el idáig. Mitől telt be a pohár, mi fojtott meg, de lehetetlen csupán egy okot megnevezni. Azt hiszem, folyamatosan rakodott le bennem sok dolog, amelyek útját állják annak, hogy az életem a normális medrében folyhasson tovább.
Az utóbbi hónapokban azt érzem, a világ támogatóból támadóvá vált. Mersz mást álmodni mint kellene? Nesze neked! Azt gondolod, az életed lehet kerek? Egyensúlyra törekszel? Ne nevettess már! Te ezekben hiszel? Mutasd már meg, hogy gondolod, mi majd a saját lendületeddel lökünk vissza oda, ahonnét jöttél, ahová való vagy!
Belefáradtam abba, hogy nap mint nap bizonyítsak. S nézhettem a földre hullva jobbra vagy balra, mindkét oldalon szinte csak olyan nőket láttam, akik sokadszorra törölték le a sarat az arcukról, s akárcsak nekem, nekik is elegük lett „majd én megmutatomot“ jásztani tovább.
Aki megélte már ugyanezt tudja, nem az a gond, hogy sáros lett a körömcipő, tönkrement a gondosan elkészített smink és frizura. Ezeket nagyon gyorsan helyre lehet igazítani. De ha egyszer már dobtak sarat a szemedbe, akkor automatikusan hunyorítasz, mikor feléd lendülő kart látsz. Nem azt gondolod, hogy az a kéz akár fel is segíthet téged. Ha olyan emberek tették ezt veled, akikben hittél, akkor már nem keresed a tekintetüket, mikor felkászálódsz a mocsokból. A lefelé szegezett tekintet pedig továbbra is megmarad. Már nem a büszkén, bátran előre a mottó. Azt kell figyelned, hány láb akar elgáncsolni az utad során.
Egy nő az egész világot is elbírja a vállán, ha arra van szükség. Lehet , hogy 45 kiló, de mégis egy teljes heti bevásárlást vonszol maga után egy átdolgozott nap után. Szemmel tartja a mellette ugrándozó gyerekét, másik karján a kisebbiket cipeli, s ha ekkor hirtelen bármilyen nem várt dolog akadályozza az útját, azonnal képes jól és okosan reagálni arra. Hány anyát látok egész éjjel tartó virrasztás, gyermekápolás után munkába állni, vagy otthon dolgozni! Rengeteget. A női energia végtelen, ha hagyják, szükség esetén sokszorozódik. Ez a mi igazi szupererőnk. Számunkra a 2+2 sosem négy, hanem 5, vagy annál sokkal több. Így működünk, ha kell, ha hagyják. S hagyják?
Sok világgal ütközünk. A szüleink egy teljesen más rendszerben nőttek fel, alapítottak családot, találták meg a helyüket a társadalomban. A férfijaink sem ilyen családképpel érkeztek a kapcsolatba. A főnökeink feleségei főnökfeleségek, nék, valakiknek a valakijei voltak, mi pedig most itt állunk saját célokkal, gondolatokkal, ötletekkel felvértezve, s ők egyszerűen nem értik, mit akar ez az egész jelenteni.
S ami a legszomorúbb, megváltozott a nők társadalma is. A nők világa mindig is zártabb volt, de ezt a zártságot nagyfokú összetartás és támogatás is jellemezte belülről. A nő nem volt egyedül . Gyermekként, lányként, nőként, feleségként, anyaként egy biztos háló védte őt. Egymás kezét fogta anya és lánya, testvérek, nagynénik, az új család, melybe a fiatal feleség érkezett. Mellette álltak, ha felnőtt, tanították, támogatták, mikor feleséggé vált, ápolták, ha ágynak esett, világra segítették a gyermekét. Mára a legtöbbünk életében fellazultak ezek a kötelékek. Ez a laza szövés már nem adhat biztonságot senkinek sem.
Sok nő számára az internet, a közösségi média lett az a tér, ahol kérdezhet, - kérdezni mer, támogatásra, megerősítésre vár. S meddig tart a bátorsága? Az első félszeg kérdéséig. Merthogy a világháló harctér lett, ott aztán szabad arc nélkül erőt fitogtatni, odamondani, kioktatni, bántani, elgáncsolni. Ilyenekké váltunk? Ez a nők világa? A nők támogatták, védték egymást és a gyermekeiket.
A háború, a harc a férfiak eszköze volt, s nekünk a nemek közti egyenlőség azt jelentette, hogy gátlástalanul egymás gyilkolászásába, elbizonytalanításába kellett kezdenünk férfimódra? Tényleg ezt akartuk? Én biztosan nem. Harcolni úgy is lehet, hogy nem hullanak utánunk fejek, miközben előre haladunk a saját utunkon.
S ha már említettük az internetet – mennyire engedi ez a világ, hogy néha gyengék, fáradtak, csalódottak legyünk? Mennyire tolerálja, hogy egyszerű, gyarló, néha hibázó, leeresztő, minden és mindenki elől elbújni vágyó EMBEREK legyünk??? Semennyire. Mert ha gyerekeket akartál, akkor mosolyogj a lapjárásodhoz széles vigyorral. Nincs olyan, hogy fáradt vagy, gyenge, félsz, eleged van, el akarsz menekülni, nincs segítséged, magányos vagy, sírni szeretnél, ölelésre vágysz, megértésre, megerősítésre, vagy egy pohár borra, egy csendes, barátnős programra, változásra, 100 euróra, amit elverhetsz magadra, megnyugvásra, ... valami másra! Ezekre bizony nincs jogod. Mert benned, csakis a te készülékedben van a hiba, ha nem tudod életed legszebb időszakát így mindenestől csodaként megélni. Minek ilyen nőnek gyerek!? Meg se érdemli, ugye??? Hálátlan fajta! DISLIKE, zárjuk ki a csoportból!
Az a helyzet, hogy én is ilyen nő vagyok. Ember vagyok. Nem született anya, hanem tanuló, néha elbukó, néha fáradt, besokalló, aztán újra támogató, szerető, óvó. Hibázom. Türelmetlen vagyok. Nem tudok minden pillanatban hálás lenni azért, ha a gyerekem egy vödörnyi tűzbogarat vagy békát akar felszedni az oviig vezető elvileg öt perces út során, ami miatt az egy óráig tart, s ezért sok más feladat tolódik, vagy hiúsul meg, pedig azokat senki sem fogja elvégezni helyettem. Néha két órám az összes feladatomra sincs, nemhogy egyre! Van olyan, hogy hazaérve csak egy forró teára, magzati pózban kuporgásra vágyom, mert elfáradtam. Igen, el szoktam fáradni és olyankor ne mondja nekem senki se azt, hogy nem erre kellene figyelnem, hiszen ez elmúlik! Ha viszont a pihenés helyett legózom egyet, a gyermekem szemében csillogó boldogságra mindig fogok emlékezni. Nekem ez nem megy. Nem mindig megy. Máskor pedig képes vagyok órákon át a vízparton ülni a gyerekekkel, kishalakra lesni egy nevetséges hupikék hálóval a kezemben, vagy színes falaveleket válogatni egy készülő kompozícióhoz, esetleg liszttel beborítani két kis cukrászsegédem segítségével az egész kiglancolt konyhát. Ez is én vagyok, de nem csak ez vagyok.
Önző is vagyok, - már maga a szó is csúnya, ellenszenves és bűnös. De én vállalom, mert szeretem a saját világomat is. Azt, amelyben nem „pinkrószaszín“ műanyag csészében iszom az eperízű , láthatatlan fantáziateát, hanem borospohárból kortyolom a testes száraz vörösbort. Normális alkoholtartalommal, felnőttársaságban. Tudjátok, úgy, mint a nagyok.
Őszinte is vagyok. A gyermekeimnek is el szoktam mondani, hogy anya ma fáradt, pihennie kell, vagy más terve van, mint nekik. Fura és hihetetlen, de néha megértik. Én hiszek benne, hogy egy emberként viselkedő anya sokkal jobb minta lehet egy gyerek számára, egy leendő anya számára, mint egy mindig rendelkezésre álló, mosolygó kyborg.
Lehet, hogy könnyebb lenne, ha más forgatókönyv szerint játszanám a szerepem. Lemondanék dolgokról, amelyekre a szívem mélyén vágytam, de miattuk csak komplikáltabb ez az életnek nevezett kirakós, amelyet minden reggel kiborítanak elém, hogy estig újra összerakhassam. Tudjátok, egy olyan puzzle, amelyet az tesz bonyolulttá, hogy túl sok, egyformának látszó, ámde mégis különböző részecske alkotja. Lehet, hogy csak ki kellene pipálnom dolgokat a listámon. Egy gyerek, anyaság pipa. Könnyebb munka, dolgozó nő pipa. Közössségi munka jegyében egy tál süti vagy két kiló alma az oviba, iskolába, pipa. Én meg ehelyett csak újabb és újabb tételeket írok fel arra a bizonyos fehér papírra. Minden tétel egy álom, egy vágy. Egyszer valahol azt olvastam, az ilyenek miatt érdemes élni, megszületni. Túl sokat olvasok, lehet az is baj, mert 37 évesen még mindig hiszek a mesékben.
Nem hiszek viszont a vagy-vagyban, sokkal inkább az is-isben. Szabad ilyet egyáltalán? Ezidáig azt gondolotam, igen.
Most mégis azt kérdezem magamtól, kellenek – e ebbe a világba az olyan nők, mint amilyen én vagyok? Szabad nekem őszintének lennem? S ha elég bátor vagyok hozzá, felkészültem-e arra, hogy megvédjem magam, a gondolataimat, a hitemet, a halandóságomat? Én azt gondolom, hogy egy ekkora világban nem lenne szükségem mindezekre, mert én is lehetnék csupán egy árnyalat azon a végtelen színpalettán, amely olyan színessé teszi ezt a mindenséget. S lehetnél te a másik, aki negyven kavicsot gyűjt be a gyermekével az út mentén, vagy akár a szomszédod is, aki segítséget keres, hogy mindennel érkezzen, esetleg az én ismerősöm is, aki gyerek nélkül érzi kereknek az életét. Egyikünk se több, egyikünk sem szebb. Színek vagyunk.
Elvileg mindannyian jól megférnénk egymás mellett. Elvileg a változatosság gyönyörködtet. Elvileg a másra azt is lehet reagálni, hogy Wow, Nahát és nem csak azt, hogy Jaj, vagy Atya ég! A más lehet érdekes, a fura izgalmas.
De ami a legfontosabb: ugyanolyan könnyű kimondani azt, hogy JOGA VAN, ÍGY IS LEHET, mint azt, hogy NINCS joga. Míg az előbbiek megnyitják a világot, az utóbbi bezárja. Más számára is, számodra is. Az előbbi teret ad, az utóbbi elszívja a levegőt. Más elől is, de előled is.
Élni mindkét világban lehet. Én tudom, melyikben akarok. Kérdés, hányan leszünk ott, s lesz –e akkor még hangunk na és persze színünk így, megfáradva.
