TOP BOTTOM 1250x200

  • Mészáros Krisztina

Szia, nem tudok menni, anyu meghalt!

5036 2A cím annak az üzenetnek a szövege, amit vasárnap kaptam. Tegnap az egyik legrégebbi barátom édesanyja hunyt el. Gyorsan történt.

S az elmúlt másfél napban számtalanszor jutott az eszembe a gondolat, hogy ha most az én anyukámon lett volna a sor, mi változna?! Minden bennem és semmi a világunkban, és mégis, mi már sosem lennénk nélküle ugyanazok. Most a barátomék élik meg ezt, a veszteséget, a csendet.

Az anya a kulcsa a gyermeki szabadságunknak felnőttként is. Míg van anyu, egy részünk érzi biztonságban van, mert ott a hálónk, ő a biztonság ebben a felismerésekben gazdag, szanaszét világban.

Anyuval a csend is természetes, nem akarom megtörni.

Anyu még mindig titok számomra, mindig ismertem és talán sosem igazán.

Ilyenkor, mikor egy barátom megéli a felnőttléte első igazi traumáját, kicsit elcsitul bennem is valami nagyvilági, változó. Helyébe lép egy némább énem, aki próbál ráhangolódni az elmúlás kiszámíthatatlanságára és felteszem a kérdést:

Min változtatnék, ha az én anyukám nem lenne többé velem?

Először is másképp néznék rá. Megfigyelném jobban a vonásait, a haját, a testtartását. Többször nevettetném meg, hogy halljam a kacaját. Belészagolnék. Megpróbálnám másképp látni, nem a hétköznapit, inkább a különlegeset keresni.

Szeretném őt többször ölelni, és amikor búcsúzóban elköszönök az ajtóban elmondani neki, hogy hálás vagyok azért az emlékért is, amit akkor kaptam tőle.

Talán gyakrabban hívnám fel a semmiségek miatt is, és azokon a napokon, amikor kimozdulni sincs kedvem, mennék-hozzá.

Szerintem többször faggatnám a múltjáról, arról, amiről sosem akart beszélni.

De talán ennél fontosabb, hogy a gyermekeimmel sokkal több közös programokat csinálnék, és sokat videóznám és fotóznám őket. Mert lesz, amikor ezek lesznek a kapcsok...mert megfoghatatlan emlékké alakul a kapcsolat...és ilyenkor ezek a fotók, a megéléseink a legnagyobb vigaszaink.

Anyu azonban valahol mégis örök. Mint minden ember, míg az utódok emlékeznek rá. Bárkire, aki most már testét levetette.

Hiszem, hogy az őseink energiája, tudása, tapasztalata, a szeretetük itt marad, és hordozói leszünk éltünkben.

Egy felvetés még motoszkál bennem: eléggé kimutatom a szeretetem? Tudja milyen fontos nekem? Talán ezek foglalkoztatnak bennünket akkor is, amikor elkísérjük őket az utolsó útjukra...eleget adtam neki?

Hálás vagyok a Gondviselésnek, Istennek, a Sorsnak, hogy még van időm megtenni az előbb felsoroltakat, kimondani, szólni. 

Néhány napja megtaláltak Weöres Sándor sorai: "Nem ájult sötétség ez, hanem fényentúli ragyogás, tett nélküli sugárzó működés, érzéstelen teljes szeretet, örök változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben mindig változó is bennerejlik,..."

Szerinte ilyen a halál. S ha valóban így van, az nem is lehet olyan rossz, zord, rideg és ijesztő! Inkább az a szó jut róla az eszembe: Örök.

Göndör Laci barátomnak és családjának ezúton is őszinte részvétemet fejezem ki, a Mert nőnek lenni jó polgári társulás nevében is!

 

 

 

Made with love by Mert nőnek lenni jó. All rights Reserved.